Vágják a vörös fenyőket, kell a hely a temetőnek,
Ezer gödrét, aki ássa, lesz-e vajon keresztfája?
Kinek készül, nem tudhatom, háborúban nincs oltalom.
Tán megsegít a Jóisten, s hazaröpít egyszer innen.
De messze van Csíkszereda, szülőföldem hét faluja,
Hol a szívem, ameddig lát, megölelné a Hargitát.
Árkon-bokrán kergetőztem, a szérűin csak felnőttem.
Szerelmetes, édes párom elém szalad, ha meglátom.
Itt ragadtam Isonzónál, hol az Idő sokat’ próbál.
Se éjjelünk, se nappalunk, havat eszünk, ha szomjazunk.
Ázva-fázva, étlen-szomjan reményünk a fohászokban,
Az ágyúk, ha mennydörögnek s villám hasít eget-földet.
„Acéloz a sziklanyereg, kőlavina vagy förgeteg!”
„Aki küzd ma szabadságér’, kitüntetik a császárér’!”
Ezt kürtölik a szirteken, örökösért „bosszú” legyen:
Örök legyen a háború, mint a tövises koszorú…
Vágják a vörös fenyőket, kísérik a szenvedőket.
Kinek keze, kinek lába hiányzik s a fél orcája!
Kinek jó ez, nem tudhatom… Kit őriz az Ég-oltalom?
Tekints reánk, Te, Jóisten, szabadíts meg minket innen!
Tábori lap tizenhárom, ki olvassa az írásom?
Akik látják, mit gondolok: a tizenkét apostolok.
Tizenketten összeülnek, számba venni könnyeinket,
Kimerni a tenger habját s az emberek szívfájdalmát.
Dallam: s l l l l t d’ r’ / d’ r’ d’ t s l l l
s l l l l t d’ r’ / d’ r’ d’ t s l l l
l s s s l l szi f / m r r r s s s s
s s s s l l szi f / m r r r m r r r
Legutóbbi módosítás: 2014.05.06. @ 18:41 :: Pásztor Attila - Atyla