Mire a keresztúri templom utolsó bimbamja is végiggördült a határ fölött, s elült a nádasban, a toronyba visszaszálltak a galambok. Öregebbje rögtön a szárnya alá dugta fejét, s úgy szunyókált. Utoljára a harang nyelve unta meg a hintázást.
A „Szép alkony” idősek otthonában túl voltak a levesen. Míg Marika nővér a teraszról bevitte a levesestányérokat, addigra Erika kiosztotta a malacpörköltet. Az asztaloknál megélénkült a finom társalgás; diszkréten koccantak az eszcájgok is, csak egyszer csörömpölt bele egy földre esett kanál, de szégyenében rögtön elnémult.
Frida nénit nem zavarta a zaj a szélfogó mellett, ahol kicsit távolabb az asztaloktól zongorázott, hisz csak azért játszott ebéd helyett, mert a zene feledtette vele az előírt diétát.
— Tán a magány hizlal, gondolta elnéző mosollyal egy-két fehérhajú hölgy.
Hogy vasárnaponként sokan hívják telefonon, az nem pótolja a látogatást. Sőt, Hoffmann nénihez néha még éjjel is áthallatszott, ahogy a zongoratanárnő távolról társalog a rokonaival és ügyvédjével. Telket, házat ajándékoz, majd visszavonja, mint múltkor is a keresztfiára írott villát. Azt is akkor töröltette, mikor megtudta, hogy a gyerek elzavarta a feleségét.
Ilyenkor Hoffmann néni sajnálta az özvegyet, mert hiába a vagyon s a rokonság, ha az ember vénségére maga marad. Szeretet nélkül.
A szélső asztaltól Horvát Egon — hajdani fizikus — ábrándozva hallgatta a Víg özvegy potpourriját. Már rég nem titkolta maga előtt, hogy kamasz módra szerelmes Fridába. Úgy, ahogy van, kövéren, kedvesen. S már alig várja a délutáni sétájukat, mert említette Fridának, hogy olyasmit fog mondani neki, ami meghatározza maradék életét.
Persze éjjel le sem hunyta a szemét, míg hajnalra döntött; igaz már sokadszor. De ma nem riad vissza, megkéri Frida kezét. Isten őt úgy segélje! — s elszántan nyúlt a sercliért a kosárba.
Nem káromkodott, hogy a hirtelen mozdulattól ölébe borult a malacpörkölt. Tudóshoz méltó nyugalommal nézte a nadrágjáról csöpögő zaftot. Az sem zavarta, hogy mosolyogva oda-odanéztek a szomszéd asztaloktól. Takó úr, aki szemben ült vele, kárörvendően vigyorgott titkos vetélytársán. Remélte, most végre Frida kiábrándul az ügyetlen vénemberből. Hisz mi van szép egy szenilis, nagy fülű aggastyánon? Bezzeg ő, hajdan faluszerte kedvelt költő volt, akiért tucatjával ugráltak kútba a lányok. Még ha hozzá veszi, hogy minden búcsúban ő volt az elő nótás, nem is csoda.
Meg aztán most is dús haj keretezi cézári arcát. S még most is csodálják a hullámos fürtjeit. Persze éjszaka a fogason alszik a paróka.
Időközben Gál néni kendőjével akarta tisztogatni a szomszédja nadrágját, de addigra a fizikus a húsdarabokat egyenként visszarakta a tányérjára. A levegő után kapkodó nokedlikat már Marika nővér söpörte a lapátra.
Közben Erika új adagot hozott, de Egon már nem kért. Nem tudott másra gondolni, csak a sétára, ahol eldől a boldogsága. De nem a falu templomában kéri meg a kezét, ahol séta közben gyakran megpihennek, mert zavarta volna, ha a Festetics grófék nem az oltárnál miséző papot, hanem őket bámulnák a falra festett színházi páholyukból.
Egon felállt az asztaltól, ajánlotta magát, dacára hogy Takó úr még kanalazta a pörköltet, amit Erika neki adott. Kihúzta magát, s elindult a szobájába.
*
Délután, mikor Egon kiszállt a liftből, Frida éppen telefonált, arrébb húzódva társaságtól. Valami mulatságos lehetett, amit hallott, mert kacagott. De ahogy meglátta Egont, rámosolygott, befejezte a beszélgetést, és eléje sietett.
A Minerva kútnál, ahol két sárkány köpi a vizet, szokás szerint jobbra tértek, ahol az Öregerdőn keresztül vezet az út.
Frida összecsukta a napernyőjét, és Egon kezébe nyomta.
Már az út felénél jártak, de a tudós még szótlan bandukolt az özvegy mellett. Legszívesebben holtan rogyott volna össze, ha illő lett volna hölgy jelenlétében. Míg Frida az útszéli gyógynövényeket mutogatta, Egont marta az önvád. Ugyanis a séta kezdetén már sziklaszilárd volt a terv. Akkor kéri meg Frida kezét, ha elérnek a villámvágta tölgyig. De ott véletlenül megbotlott. Aztán a harmadik bükkfa volt a célpont, de akkor az özvegy épp az orrát fújta. Aztán nyír jött, amit bükk váltott újra, de mikor elértek a távoli tölgyhöz, feladta. Mert addig is összevissza dadogott, hogy a szerelemben nincs lehetetlen, mert például vegyünk egy felfújt gömböt, s két ujjal összenyomjuk, megszűnik a távolság s idő… — meg hasonló zagyvaságokat —, csak éppen nem vallott szerelmet.
Mikor kiértek az erdőből Frida megörült, mert nem messze rogyadozott egy borpince, s falához egy korhadt pad támaszkodott. Cipőjébe valahogy kavics került, attól akart szabadulni.
— Nem akart valamit közölni, Egus? — kérdezte, miközben leült a padra.
A tudós elsápadt. Anyja becézte így utoljára!
— Frida, légy a feleségem! — mondta, de olyan lágyan, hogy a pince ablakában napozó egérmama a könnyeit törölgette.
Frida csak mosolyogva bólintott. S ami eddig csak álomban volt csupán, végre átölelték egymást. Ezt már az egész egércsalád nézte a párkányról.
— Vén csacsi! Muszáj volt eddig várni?
Hazafelé már észre sem vették, hogy kéz a kézben sétálnak. Mikor kiértek a parkba, leültek a Minerva szobornál. A két sárkány közömbösen köpte a vizet, mintha mi sem történt volna. Akkor szólalt meg Egon először.
— Hogy mért nem mondtam korábban? Akkora a családod, féltem, hogy ellenezni fogják. Az örökség miatt…
Frida tágra nyitotta szemét, s felkacagott, s elővette a telefont, ami megcsörrent.
— De hiszen, ez csak játékszer! Ha megnyomod a gombját, csönget, de ez minden, amit tud. Azért találtam ki, hogy ne higgyék, hogy senkim sincs, s nem szeretem, ha sajnálnak, De már nem kell. — Avval nagy ívbe beledobta a szemétkosárba. Aztán felkeltek, mert Erika integetett a teraszról, hogy lehet uzsonnázni.
Legutóbbi módosítás: 2014.05.09. @ 18:08 :: kisslaki