Lomhán bólint az idő, mint a ködfehérbe bomló kócos loncok
értenek egyet mindig az ősszel,
mikor madárcsend szöszmötöl a fákon,
a közelgő est zaja ólmos tagokkal megpihen minden ágon,
s a ritkuló levelek árnyai ölén fáradtan ring a félhomály.
Hol járok is, éle vész a napnak,
parány pettyei a tócsák tetejéről még rajongva elébem szaladnak,
haza megyünk,
s a teáscsésze biztos melegébe bújva,
gondolom gömbölyűre újra a letűnt órák meg-meglóduló lágy melódiáit.
Loppal kiszökött, marokra szorított érintések, lélegzettel illanó,
torokra fojtott szavak,
mik haragom elől úgy rebbennek odébb érzékenyen,
percről a percre, ahogy a gyöngyszemű veréb
cikkan ereszről ereszre,
s nem szól senki: eresszelek.
Hiszen csak gondollak, gondolatban sétálok veled,
míg vásott köpenyében álmot hoz az alkony,
szele pókhálót ajz a nyirkos ágközön,
utolsó fénye ahogy a hang tölti a termet
hull elénk, mint rőt puha permet,
tünékeny tüll terül a tájra,
s ahogy a párnagyűrte arc a mosolygós lopott csókot várja,
úgy reszket félszegen a pír a balkonon.
A nap még utánad fordul, s míg aludni térsz,
észrevétlen megül,
majd bőröd simítva
elvackol békén a válladon.
Legutóbbi módosítás: 2014.08.27. @ 14:02 :: Nagy Horváth Ilona