Alkony nászából születik a holnap,
minden éjem tövisverettel verik széjjel.
Hajnal sikolya éleszti a múltat,
búsan ébreszti lángjait a nap.
Gondolataimba martad léted.
Valóm nem hagy nyugodni,
míg gyászruhában tetszeleg az emlék.
Vétked felszakad bennem újra, és újra,
s csak haldokol, ha levegőért kapkod
az ábránd múltja.
Kábulatból ébredek,
félve nyújtom vigyázó, két kezem.
Szőke hajad szálait
sem találom az ágyon,
elnyelt a tavasz, talán örökre.
Érzem egy fázós hajnalon
rám zörgeted homályos ablakom…
De akkor már emlékek uralják otthonunk,
asztalon orvosság, vázában elszáradt virágok
vigyázzák a csendet fájón…
Legutóbbi módosítás: 2014.06.07. @ 22:16 :: Nagy L Éva