…és újra csend
Néha a szívtájékon valami monoton dübörgés veri fel alvó isteneink könnyű álmát, de ez már egy másik éjszaka. Két partja közt óriás holddá nőtt a távolság. Visszhangzik a táj, se híd, se út, csak csenddé görnyedt, öreg fák. Fájdalmasan lebegnek ég és föld között, a semmi, és a minden határán.
Nem tudom ki vagy, hisz ez már nem az az arc, ami visszanézett rám a tegnapokban, csak valami százfelé hasadt gondolat. Árva vázlat, magány. Lázadás. Őrjítő tudat. Szaggatott légzés. Mindent felülíró, utolsó előtti pillanat, minden álomban, fűben, fában, érdes kövek alatt, hideg, mélytóban. Kapaszkodsz. Élsz. Túlélsz. Tagadsz. Engem, önmagad.
Tenyeremben lélegzel. Szememben fészkelsz, mikor az alkony kiteríti hatalmas szárnyait. Túlexponált képek ezek. Talán, csak én akarom, hogy így legyen, hisz homokviharban kering idegen életed. A falon szögre akasztva bekeretezett arcod. Nem látszom melletted. Pedig ott voltam, Isten a tanúm, de a tegnapok árnyékai teljesen kitakarnak. Mintha mosolyognál abban az elképzelt mélytóban. Szád körül nád suhog. Szép vagy. Nem öregszel. Kérészek álmodnak válladon.
Felettem egy felhő, behálózza az alkonyt. Pókfonálon leng a múlt. Eső mossa a csendet. Itt vagyok. Békétlen világod szélén. Nem sírok. Nem. Nem. Nem. Összefirkált, gyűrött képek a fiókban. Dohszag. Sárga, málló, koszos vakolat. Szúette padló. Vetetlen ágy. Rács. Hallod? Üvölt a hiány. Szekrényben reszkető, torz álmok. Engedj ki, éhes vagyok. Üres az asztal. Körbe-körbe ringó félhomály, hajnali dúdoló. De ez már nem az a hang. Távolodik, és mégis egyre mélyebbre hasít. Mint egy életlen kés pengéje.
(…)
Hajam bontod, téped, húzod. Rám szólsz…- Ne kiabálj!
– Holnap visszajössz? Nézd, már nem sírok…– Nem szólsz. Kabátod alá gyűröd a nappalt és az éjszakát. Vajon hányszor nézted a csillagokat az ablak előtt állva? Velem. Vajon merre vágytál? Nélkülem.
…és újra csend
Eltemettél élve. Se ima, se pap nem volt. Csak a templom nagyharangja zajongott. A suhogó nádakból sziszegő kígyók nőttek, és a tó egyre mélyebb lett.
(…)
…és újra csend
Viharos tengert képzelek. Haragos vizeket. Sziklákat, ahogy a dühöngő hullámok nekicsapódnak, és kettéroppantják a kőarcú isteneket. Furcsa, ostoba játék ez. Újjászületés. Kábulat. Eszmélés. Látlak, ahogy megtart a szél, majd elenged. Újra utánad kap. Elrejt előlem, majd megmutat. Öledben bárányfelhőkbe bújt farkasok. Könyörtelen hideg szaggatja frissen mosott ruhád. Menekülsz. Arcodra ömlik az éj. Lassított vajúdás. Keserű ízek. Édes illatok. Tudom milyen. Ne félj. Sebeidre alvadnak lassan majd az emlékek.
Nagy levegő. Most kapaszkodj. Zuhanunk. Vagy játsszunk egy utolsót? – Nem szólsz. Hova lett arcodról a mosoly? Fekete-fehér. Igen-nem. Feladod. Mégsem játszunk. Elbújtál, a mohaszagú kikeletben. Már nem ér a nevem. Ecc-pecc kijöhetsz…
Filmszakadás. Hétfő, kedd. Kiapadt a véntó. Nincs se lent, se fent. De hiába gyalogol az idő üszkös lábaival arcunkon. Gyermeked maradok. Isten a tanúm.
Látod, most itt gubbasztok hallgatag világod szélén, két gondolat közt, de már nincs mit mondanom. Kócos, babaruhás napokat rendezgetek a polcon. Szemük helyén maszatos csillagok. Ez is kimaradt, de talán már nem is fontos. Nem írhatom át se a nappalokat, se a sötétséget, hisz mindenhol csak téged látlak. Az éjszaka üvöltve nekirohan a világnak. Bomlik az elme, szakad a pókfonál.
…és újra csend a minden, és a semmi határán
Legutóbbi módosítás: 2014.08.16. @ 13:01 :: Szilágyi Hajni - Lumen
