Ötvenkét év komor némasága feszül
koponyámban, agyam mély repedésein
kitörésre készül, s most ellenem szegül.
Szemembe szemtelen, fekete fény oson,
törtetve hatol be lelkemnek résein,
s bennem randalíroz utolsó démonom.
Menekülnék, de már késő, reám omlik
ingatag kőfala elnyűtt világomnak,
roncsolja testemet, egészen csontomig.
Lépteim nyomában heveny lét-láz fakad,
bánatom folyói vadul hullámoznak,
a sötéten izzó éjszaka kínt arat.
Legutóbbi módosítás: 2016.01.02. @ 19:00 :: Nagygyörgy Erzsébet