Új lakók költöztek be a szomszédomba… Sokáig üresen állt, kicsit izgultunk, kinek adják ki, elkelne egy rendes lakótárs, csendes és kellemes szomszédaink voltak eddig… Az úgy szokott lenni — mivel az önkormányzati lakásokat tisztasági meszelés után lehet leadni —, ha valaki egy ilyenbe költözik, ízlése, elvárása szerinti festéssel, tapétázással, apróbb-nagyobb átalakítással kezdi.
Már az gyanút keltett, hogy a város „közhasznú” brigádja előzte meg a beköltözőket. A bepakolás gyorsan ment, pár batyú, mondják… én nem láttam. Aztán találkoztunk. Kiderült, hárman fognak itt élni, egy középkorú házaspár és huszonnégy éves fiúk, Rómeónak hívják.
Kedvesen bemutatkoztunk, a fiú cingár, az anyja vékonyka, az apát még nem láttam, de előző este az én ajtómba próbálgatta a kulcsát, míg rá nem szóltak… Pár szót váltottunk, másnap már ismerősként köszönt rám a srác a folyosón, miközben menő okostelefonját piszkálva fel-feltekintett.
— Azt mondták, Aranka néni internetez.
— Jól mondták — nevettem.
— Az jó, mert kellene nekem egy jellemzés… mert van egy csoport, tetszik tudni, olyan közösségi oldal… a barátaim…
— Fészbuk…
— Az.
— De hát miről írnék, én nem ismerem sem magát, se a barátait.
— Én zenélek… énekelek, tetszik tudni.
— Együttesben?
— Abban… a barátaimmal.
— Mit játszanak?
— Mindent! Mulatós, lakodalmast… csak hát…
— Hívják is?
— Még nem…
Aztán minden átmenet nélkül megkérdezte, voltam-e már szerelmes. Kicsit felakadt a szemem, de aztán rebbenés nélkül nézni volt csak időm, mert folytatta.
Ő most NAGYON szerelmes, és a kislány is imádja… A szülei kicsit ellenkeznek, mert ők össze szeretnének állni, de egy nagy baj van…
— Én szegín vagyok, a lány meg gazdag.
— Mennyire?
— Arany nyaklánc, meg minden — elismerő ajkbiggyesztéssel jelezte nyakán, karján. — Én beszélni akarok a szüleivel, mert a szerelem a legfontosabb… Nem igaz?
— Persze hogy fontos, de maga mit dolgozik?
— Én ledolgoztam már három évet közmunkán…
— Már? És most?
Vállvonogatás…
— Valami szakmája van?
— Kőműves vagyok… Megmutassam a bizonyítványom? — indult befelé.
— Nem, nem, elhiszem, de az keresett szakma, mindig kell a kőműves.
— Dolgoztam már én, tessék elképzelni, reggeltől egész estig, nem is egyszer, meg hívnak is mindig, de…
— ???
— Munkanélkülin voltam… nem kapom, ha…
— Aha, értem.
Kis csend… Közelebb jött, guggoló ülésbe ereszkedett velem szemben, hátát a korlátnak támasztotta és kínos vigyorra húzta a száját.
— Tetszik tudni, nagyon tiltják a lányt, pedig imád engem… nagyon, de ténleg! Azt mondta nekik, ha ellenkeznek, öngyilkos lesz.
— Jesszusom, ez zsarolás!
— Á, dehogyis… mert ha kisbaba talál lenni…
— De hát miből fognak élni? Hol fognak lakni?
Nincs válasz.
— A lány mivel foglalkozik? Hány éves?
— Tizenhét…
— Hiszen még gyerek!
— Má hogy lenne? Az én anyám tizenöt évesen szülte a bátyámat! Ő má tizenhét…
— Dolgozik valahol?
— Énekel, meg nagyon tud táncolni — mutatta, hogyan. — Egyszer fellépett Pesten… hű, kapott érte sok pénzt… egy milliót…
Na, ekkor lett elegem… Gyorsan dolgom akadt, bejöttem. Szomszédasszonyom pár perc múlva szaladt hozzám.
— Képzeld, becsengetett Rómeó, hogy van-e vezetékes telefonom, mert a barátnőjét fel kéne hívni, de a mobilján lefogyott a kártya. Jól kezdi… Letagadtam, erre egy százast kért. Dehogy adok, nézd, egész nap kint ül, nyomkodja az okostelefonját. Aztán azt kérdezte, az Aranka néninek vajon van-e telefonja…
— Jaj, és mit mondtál?
— Hogy nem tudom…
Másnap hívnom kellett az ismerősömet, egy apró javításra. Kérdezte, ki lett az új szomszédom.
— Hű, tudom már, kik — kapta fel fejét az én szerelőm, miközben lemászott a létráról —, a gyerek tényleg kőműves. Egyszer olyan pár napos villanyszerelést vállaltam, vésni, meg majd vakolni segítség kellett, őt hívtam. Estefelé könyörögni kezdett, hogy fizessek, mert nagyon kellene a pénz. Megsajnáltam. Másnap már nem jött, színét se láttam többé.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Pápay Aranka
