Volt az az idő, mikor szélesre tártam szárnyam
( játszva magával ragadott néhány magas röpte )
hamvas fényeket hordoztam, amerre csak szálltam,
de visszarángattak ’s beletapostak a földbe
emberek, akik hitték: ha másokat fosztanak,
még magasabbra jutnak ( tán mindörökké élnek )
egy sem szánta sárba tépett, vérfoltos tollamat
’s nem értették, hogy a patkány égboltot nem érhet,
égő áldozat füstjeként sem – ha lélek – holtan
( Isten bocsássa meg ) néha eszembe jut ma már;
talán Mennyország sincs úgy és én sem angyal voltam
– csak égő bokorral eltérített Páli – madár.
Legutóbbi módosítás: 2014.07.24. @ 18:35 :: Schifter Attila