Lassan belebújt a hófehér, csipkemintás hálóingébe.
Milyen furcsa ─ gondolta, hiszen más napokon csak egy kényelmes pólóban aludt, de ez nem olyan nap volt. Ma éjjel álmodni akart, valami szépet.
Fehér, divatjamúlt, keményített ágyneműt húzott nemrég, olyat, amilyen a gyermekkori ágyában volt. Végigsimította elalvás előtt. Egészen olyan lett, mint amire emlékezni szeretett, s ahogy álomba merült, lassan átalakult minden, az a szoba volt, ahová képzelete vitte.
Ott állt a régi, nagy, fehér tükör az ágya mellett, s ő most ismét csak feküdni tudott, komoly beteg volt. Gyenge, harmatgyenge.
Voltak jobb napjai, rövid sétákkal, csak az utca sarkáig jutott, pár háztömbnyi gyaloglás, és erőtlenül indult vissza.
Újra sétálni szeretett volna, mint régen.
Lassan öltözött, aztán a tükörbe nézett. Meglepődött.
— Mennyi ideje fekszem? — kérdezte, de nem jött válasz, pedig a szoba ajtaja nyitva volt.
Pár lépés, és… Valamit olyan nehéznek érzett. A bal vállát kicsit felhúzva tartotta, ott alatta nehezedett valami súly, hirtelen zakatolni kezdett. Rászorította a kezét, mint akkor régen.
Már tudta miért is jött.
Kilépett a szobából. Édesanyja ott ült, mennyire megöregedett — csodálkozott.
Mégis elé tartotta a kezét, tenyerében a legfontosabbal.
— Nézd a szívem — kérte —, nézd, mit tettek vele!
— Látom — volt a felelet —, és te? Te mit tettél vele, azóta az elmúlt sok év alatt?
Erre a kérdésre máig nincs válasz.
Az álom is csak olyan képzeletbeli, mint a történet.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Sonkoly Éva
