Mikor kopár az égbolt, s jég a szél
nyugtat virág-álmom: ne félj.
Ennyi közhely elég, folytatom inkább
másként, lengén, hisz
tollamban háborgás érik,
mert vár, hogy felszínre adjam azt,
ami nekem az élet,
hogy énem épp hányásban fetreng,
s hogy ágyam pihéin kő tanyáz,
de vágyom, kérem – megint ismétlek –
hogy láthassam tovább-dolgom,
és tudjam, hogy csak a testem az,
mi felhők változásitól szakadt,
mert kelteni fog még évszakok keze,
és télből újra nyár erjed, és
lesz még gyógyult sóhajtól
párafoltos az ablakom,
mit a párkányon leselkedő rémek
irigyelni fognak,
mint ahogy az egésszé ért testem,
a visszabarnult idomokat,
s a férfiágyékból feltörő lávát,
mi égetve enyhíti kínomat…
fontos a fegyelmem,
hogy járni hagyom a nyomasztó időt,
mert fel lehet számolni
a gombaként terjedő kort,
és nem szégyen a tapasztalat,
hogy mennyire nehéz adni,
mikor a szív akar, de valami akaszt…
…torkom mélye nem némulhat meg,
a múltban, és a mostban sem, ha
kimond, megél, és ha kell ordít,
mint az újszülött – első – lélegzet…
Tegnap rámszólt Isten.
Rámszólt: ne sírj,
te halálra képtelen…
mert mást nem tehet(ett) velem
vén gyermekkel,
ki nem kérek, hanem parancsolok,
hogy rohadj, pusztulj meg,
pokolra ítélt részem…
Áporodott szaporulatod
bennem mit sem ér, ha
báb vagyok, s kit – bár sokszor fél –
körbezár a közhelyes mindenség,
mert velem csak példa
több főbb isteni-gondolat,
s mi sokakban kétség csak:
az élet, a hit, és a remény,
külön-külön kevesek,
együtt viszon én, erény, esély.
Legutóbbi módosítás: 2015.01.09. @ 21:10 :: Pilla S.M