Az ember alkalmazkodik, mindenhez. Nem jelent gondot a szélsőséges időjárás, az őserdő egy rakatt vérszomjas fenevaddal, vagy a vízhiány, esetleg pont, hogy a túl sok víz. Esetemben én is alkalmazkodtam a zsíros kajákhoz. Mindenre rá van írva (tényleg mindenre, még a bacon-ra is), hogy kalória mentes, ettől függetlenül még a saláta is hizlal, mint a veszett fene. Minden vagy nagyon édes, vagy tele van jéggel, esetleg ennek a kettőnek a keveréke. Ahhoz, hogy ne hízzunk fel, mint egy koca, nem kell mást tennünk, mint nem ennünk. Szarul hangzik (az is), de tényleg nem nagyon van más megoldás. Persze mindenképpen ki kell próbálni az amerikai palacsintát és a corn dogot (hatalmas csalódás mindkettő), avagy a csak amcsiban terjeszkedő gyorsétterem láncokat (a Wendy’s fenomenális! Csak ajánlani tudom a Taco Bellel ellentétben, ami miatt második napja fetrengek kettesben a gyomrommal.), de azért mindent ésszel, ugyanis minden (suprise!) HIZLAL MINT A FENE!
Szóval alkalmazkodni kell. De nem kell félni, egy echte amcsi a fejünk alapján megfogja mondani, hogy mi nem idevalósiak vagyunk, sőt, esélyesen európaiak vagyunk, ami szívás, mert ő nem beszél franciául (de ez komolyan elhangzott,az a baj…).
Alkalmazkodni kell a kultúrához is.
Na azt hogyan?
A kultúra eléggé sokrétű dolog és az azonosulás és az alkalmazkodás nem ugyanaz. Mondok egy férfiasan szemléltető példát- meg ha sikerül, írok egy női verziót is.
Férfi: Az amcsi sör szar. Punk-tum. Le is út fel is út. De ha ezt így egy bárban kijelentjük, akkor nagyon hamar több színű és méretű szakállal rendelkező rednecket találunk magunkon vérben forgó szemekkel. Ehelyett csak kortyoljunk bele és mondjuk azt, hogy hát, nem olyan rossz. Férfiasan, érzelemmentes arccal igyuk meg és álljunk odébb, mielőtt meghívnak még egyre. Ha arra gondolunk, hogy dugiban kiöntjük az üveg sörnek nem nevezhető tartalmát egy cserepes növény földjébe, akkor nyugodtan tegyük meg, mert az ital annyira szar, hogy esélyesen lehet vele trágyázni.
Nő: Az európai nőknek van nyakuk. Ez már egy plusz pont. ÉS odafigyelnek a külsejükre, legalábbis többnyire kinéznek valahogy. Az amerikai nők ezzel ellentétben (persze nem mind és nem mindig) a belső boldogságával jobban törődik. Ha alkalmazkodni szeretne egy nő, akkor meg kell találnia az arany közép utat, ahol is jól néz ki, de a saját belső boldogságával is törődik- nem vesz fel csillivilli magas sarkút, ami egyébként rettentő kényelmetlen, hanem igenis szép a haja szép a ruhája, de a fehér sportcipő simán elmegy, mert kényelmes. Pont. Remélem jól fogalmaztam meg, nem nagyon értek nőül. Bocsi.
Azonosulni más tészta.
Egy bő hónap elteltével megértjük az emberek problémáinak egy részét, így talán a dolgokhoz való hozzáállásukat is.
Az amerikaiak szabadok.
Ennyit tudok, de ezt még mindig nem tudtam teljesen megérteni. Nem értem pontosan, hogy ez számukra kollektíven mit jelent. Talán azt, hogy dönthetnek szabadon, talán azt, hogy van lehetőségük különböző lehetőségek közül választani és eszerint élik az életüket. De szabadok az biztos, és ezt alá is tudom támasztani- szabadok, mert ők pontosan tudják ezt magukról.
A szabadság- mint oly sok minden- egy hozzá rendelt, relatív fogalom, nem feltétlen tudjuk pontosan meghatározni, maximum nagy csoportokra és akkor sem pontosan (esetleg abszolút tévesen), egyénre lebontva pedig szinte lehetetlen. Én nem tudom megmondani, hogy mi a te szabadságod.
Amerikában tölteni hosszabb időt filozofálás szempontjából, de ami fontosabb, önismeret szempontjából fenomenális. Megváltoznak a perspektívák, az otthoni kis dolgok megnőnek, az ide képzelt dolgok élőben még nagyobbak lesznek.
Most azon gondolkodom, hogy mi számomra a szabadság. De nem megy. Különböző hangzatos dolgokat sorolhatnék fel ide, amik bizonyára Paulo Coelho- i mélységekbe mennének és a női olvasók sikítva rohannának libabőrözve, de nem.
A szabadság nekem például TALÁN pillanatokban van meg.
A pillanat, amikor egy hosszú nap után beállok a zuhany alá, és nem kell sietnem, egy vízcsepp legördül a könyökömön és csikis.
Egy pillanat, amikor egy hosszú autó út során a rádióból felbúg egy sok- sok évvel ezelőtti dal, és a gyermekkoromat idézi, emlékeket hoz elő.
Amikor találkozom hosszabb idő után egy nagyon jó barátommal, szinte már testvéremmel, egész este beszélgetünk, és másnap reggel kómásan üldögélünk egy asztalnál, a csapból is kávé folyik.
Amikor tudom, hogy mi lesz velem a jövőben, tudom, mit, hogyan tegyek. Akkor szabad vagyok.
(Megkérdeztem egy magyar srácot itt az előbb írás közben a témáról. Kérdés: ,,Neked mit jelent szabadnak lenni?” .Válasz: ,,Finghatok a barátnőm előtt és nem gáz!” . Magyarok, barátaim, földieim, mi lenne velem nélkületek…)
Ehhez a szabadsághoz nem kell alkalmazkodni. Ezt szívvel- lélekkel át kell érezni, különben az egész nem ér semmit. Alapvetően szabadnak születünk (vagy legalább is úgy kéne születnünk), teljes emberek vagyunk mind, aki beteg, akinek fogyatékossága van, mind szabadok vagyunk. Csak ezt valahogy elfelejtjük. Én is.
Így hát jó tanács egy utazónak (nesze neked Coelho!): Ha már végre kiszabadultál a kalitkából, szárnyalj szabadon, ameddig a szél visz, meg se állj a végéig.
A kajákra visszatérve egyébként őszintén nem nagyon szeretnék mit mondani, mert – bár elég sok ideje itt vagyok- még mindig nem tapasztaltam eleget. Kicsit egyhangú nekem, kicsit mű, kicsit semmilyen. De megvannak a maga kis apró örömei.
Például az, hogy mindenből lehet találni instant verziót (Évek óta apám közkedvelt poénja az instant vízpor. Egy pohár, az aljára por, ráöntünk némi vizet és tádáám víz. Hát basszus, létezik.)
Instant a hús, a krumplipüré, a palacsinta- túró az nincs. Agyon fogom magam zabálni TÚRÓ RUDIVAL, csak tegyem a lábam magyar talajra megint.
Egyszer megkérdeztem egy nővérnek tanuló egyetemistát- az, hogy nővérkének tanul és egyetemista az csak annyi hírértékkel szolgál, hogy okos, de iszik- , hogy mi a legcsípősebb étel amcsi honban. Azt válaszolta, hogy az indiai kaja. Az amerikai ismerőseim többségének kedvenc amerikai étele a kínai vagy az olasz, esetleg a mexikói.
Annyi következtetést tudtam egyenlőre levonni, hogy az amerikai konyha nem nagy kunszt, de az amerikai ÉS valamilyen másik nemzet kajáinak fúziója egész jó.
Magyar- amerikai dolgot ugyan még nem próbáltam (állítólag van egy lángosos bódé New Yorkban) de nem is nagyon tudom elképzelni a kettőt együtt. Valószínűleg nem lehet rossz, az amerikaiak (még egy jó pont az USA- nak) irtó találékonyak.
Ami érdekes, hogy találtam olyan gyorséttermet, ami otthon jobb. Nem írom le a nevét. Csirkét árulnak.
Amik még említésre méltóak, azok az édességek. Nagyon sok nálunk abszolút nem kapható márka van, vagy egy otthon kapható márkának több féle otthon nem forgalmazott változata. A legtöbb két csoportra osztható- irtó édes full cukor és valami, valami, mogyivaj.
Én a másodikat jobban preferálom, lévén hatalmas mogyivaj rajongó vagyok.
A fogorvosok jól keresnek itt. Nagyon. Csak úgy jelzem.
Meg úgy az egészségügyi szférában dolgozók általában. De mondok jobbat!
Ugye otthon, aki valamilyen kétkezi, kemény munkát csinál, az nem keres túl sokat. Itt megbecsülik azt az embert, aki igenis hajlandó elvégezni a kukás kocsi vezetést, szennyvíz tisztítóban való munkálkodást, vagy egyéb hasonló melót, és havi szinten is már igen jó lóvét csinálnak.
Most indulok én is dolgozni, meglesz a napi 8 óra nekem is, de boldog mosollyal az arcomon megyek, mert igenis, én akartam ezt, én döntöttem így.
Szabad péntek, szabad szombat,
szabad szabadnak lenni.
Legutóbbi módosítás: 2014.07.24. @ 02:44 :: Pogány Gábor Máté