Hazudjunk magunknak
egy utolsó szerelmet,
egy forró ölelést a lusta
szeptemberi délutánban,
ebben a küszöbünkig érő
messze néző, halk,
őszi suttogásban
hívjuk elő a fakó,
tikkadt búzamezőket,
a májusi csókokat őrző,
enyhet adó boglyák hűvösét,
álmainkból elcsent vágyainkat,
lassú, mosolygó hervadással
kapaszkodjunk fel még
az utolsó, buja táncát
járó napsugárba,
mielőtt mindenünkből kifoszt
ez a ködben elvésző,
borzongó, rozsdaszín ősz!
Batyumba kötött emlékeimből
lassan kiutaznak a csillaghullató,
augusztusi éjszakák,
végtelen, remegő síneken
robog tova ez a forró nyár. –
Hjaj! – sóhajt egy árvalányhaj,
– magam maradok megint
a ringatózó ökörnyállal!
Legutóbbi módosítás: 2014.09.14. @ 09:50 :: D. Bencze Erzsébet
