A lány az ablaknál hegedült. Előtte megsárgult kotta, fekete betűk. A hangokat a légbe küldte, s merengve nézett a kéklő égre.
A szobában kisgyermek pityergett, szemében ijesztő bánat didergett, a lány megfordult. Az ablakból a meleg a szobába zúdult, bezárta a lebegő szárnyat, a gyermekhez lépett. Ölébe vonta a kis fejecskét, a kisded markolta hófehér keblét, s mohón itta a testmeleg tejet. Ő nézte arcát, szeme tükrét, ami most felfénylett. Szívében béke, szeretet pihent, s a vágy elillant hirtelen.
Az ablak mögötti téren léptek fáztak, messzire értek, autók zúgtak, fények csúsztak, a hangok sikoltva lehulltak. Fájtak. A lány melléből dús, illatos élet bódult, nem veszett el. A szobában szinte úsztak a tárgyak, lelkében derűs boldogság áradt.
A gyermek szeme lehunyva pihent, a lány ringatta szelíden. Majd az alvó testet könnyedén bölcsőjébe tette, hogy puha ágyán pihentesse szöszke fejét a kis szépség, száján meglágyult dac, frissen zsendülő akarat.
A lány újra az ablakhoz ült. Elővette a hegedűt, vígan engedte a zenét, elárasztotta a városka kis terét, a hangok lágyan hulltak, messzire barangoltak. Az emberek süketen siettek, buszok fékeztek, gyárak füstöt eregettek, folyók bandukoltak, villanypóznák kúsztak, villamos csengetett, a hang csak úszott, skálákat rengetett, de egy távoli ház ablakán megpihent a zene hirtelen…
Bekopogtatott árván, s ott, egy zongora fehér kottáján megcsillant az alt, majd együtt játszottak hárman, mert valahol mélyült egy brácsa, dob dobbant, megszólalt egy bánatos hárfa, majd egyre több hang, s a városka ablakain lágyan megéledt a fény.
Így repült a szélben a reggeli szimfónia. A magányos reggeli gyakorlás így lett közös rajongás. A hangok tavakon szálltak, galambok búgtak, a fecskék rajokban zajongtak, gólya kelepelt.
Jegyet sem kellett vennem, hogy halljam, itt motoszkált a zűrzavarban.
*
Lassan bezártam az ablakot, megírtam én a dalt, mert a lány csak hallgatott.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Vajdics Krisztina
