Az indiai Allahabad városában élt egy elefánt. Rajunak hívták. Ketrece az élet volt csupán. Nem látott kiutat, csak vonult hangtalan, lábán zörgött a bilincs, a tüskékkel megtűzdelt, durva lánc.
Nem bízott senkiben. Minden lépés fájdalom, éles szúrás, sosem akadt jutalom, sovány alakjával hullámzott a nyár, minden este árvaság, magány. Mondani nem tudta s nem is akarta: „Fáj!” Szökni sem tudott, ereje egyre csak fogyott, minden nap újabb szenvedést hozott.
„Hazajutni? Hová?” — gondolta a szomorú elefánt.
Gazdái kenyerét kereste, naphosszat áldást osztogatott, de reá áldás soha nem jutott, s az emberek kézfeje hiába paskolta hátát, fájón lüktetett szíve.
Ötven évig tartott a kolduló vonulás. Míg egy napon ismeretlen teherautó érkezett, kinyúltak felé a megmentő kezek, de gazdái elállták az utat. Lábaira még több láncot vertek, szorosra húzták a tüskés bilincset.
A megmentő állatvédők újra közeledtek, Raju ellenállt. Bízni nem tudott, mindenki becsapta, kihasználta, bezárta, ütötte, megalázta, kemény lett szíve. Megmentői friss gyümölccsel etették, míg megértette, végre itt a segítség.
Lassan felsétált a szürke platóra, s a távoli rezervátum földjén pihenve, ötven év után, lekerült a lánc. Sebeit kellemes gyógyír simogatta, s ő csak sírt a földön fekve, hangja oly keservesen szállt a csendben, mint mikor az elefánttehenek borjaik után hosszan, reménytelenül zokognak, elveszetten.
*
Lábán élesek még a nyomok, szépen feláll, csendesen vonul, s a mindennapi gazdag élelem sovány testébe életet teremt. Kis zugában a levelek fényesebbek, élénkebb szeme, de soha nem feledi talán, hogyan telt el az ötven, év és milyen a magány.
*
A rezervátum is jól ismeri már, milyen, amikor sír egy elefánt.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Vajdics Krisztina