tekereg kósza lelkem
a ködben elveszek
nem menekülök
a mennyei paripák
repítenek felfelé
dobogásuk visszhangzik
szívemben
a lusta alkonyatban
nyújtózó ökörnyállal
ringatózva ellibbenek
majd a következő
rózsaszín felhővel
lehullok ereszeden
szívem sír kopp
lecsorgok arcodon
de egy halk futam
a zongorán
karodban talál
szökni próbálok
aztán angyalszárnyakon
felemelkedem
megfesteni neked
a végtelent
már csak néhány
szárnycsapás
s felhasíthatom
a kifeszített vásznú
liláskék eget
ami estére egyre sötétebb
végül egészen fekete lesz
(reggelre narancsligetek felett ébredek)
Legutóbbi módosítás: 2014.08.08. @ 17:45 :: D. Bencze Erzsébet