Elefántok érkeztek dübörögve, a vezérhím trappolt el?l, nyomában a csorda apraja nagyja. Körkörösen körbe taposták a t?zfészek körül a füvet, ledöngölve széles talpukkal a földet.
Wink elvarázsoltan állt, és nézte, hogyan állítják meg a t?z terjedését az oktalan állatok. Elmosolyodott.
– Ahaw! Mondd, te már az elefántokat is elkezdted itt domesztikálni? – szól bele a telefonjába.
– Nem, miért? – válaszolt azonnal Ahaw.
– Az elefántok elfojtották a t?z terjedését! Körben letaposták a földet az ég? rész körül!
– Jól tették! – nevetett fel örömmel Ahaw.
Wink megnyugodva tért vissza hármuk bázisára a hegy sziklái közé, a barlangba. Fentr?l lenézett a parázsló kis területre, látta nem tudd kitörni a t?z, az elefántok tapodta körb?l.
Lilia sért?dötten, elhúzódva üldögélt, a terem eldugott sarkában, csíkos takaróját magára borítva duzzogott.
– Mi baj? – hajolt hozzá Ahaw – miért duzzogsz kishercegn?m?
– Éppen eleget voltam bezárva a Megmenekülés Hegyén! Itt nincs senki, aki megláthatna, mégis bezárva tartasz, mint egy rabot! Vissza akarok menni anyámhoz!
– Azonnal vigyél vissza! – próbálgatta n?i eszközeit Lilia.
Ahaw rámosolygott fogadott húgára, megcsóválta a fejét.
– Más se hiányzott nekem ide, mint egy félig n?, félig gyermek. Hol a vacsoránk?
Lilia pattant, lelkesen kezdett tálalni, feledve a duzzogást.
– Szükségem lesz tányérokra és ev?eszközökre! Szeretnék rendes abroszt is erre a k?lapra. Ágynem? is kellene, rendes, mosható… – sorolta Lilia óhajait.
Ahaw és Wink egymásra nézett, összesomolyogtak, majd egyszerre megszólaltak:
– Meg lesz! Meg lesz! – a két férfi felnevetett.
………………….
A sár mindent elöntött, mindent befedett, amire ráfolyt elt?nt alatta. Sárga szemfed?t takart a stadionban a kitör? tömeg által összetaposott sebesült, haldokló emberekre, utakra. A k?bevájt otthonokban hívatlanul szétterült a padlón. A hegy haragosan zúdította alá meglazult köveit, mintha egy óriás dobálná hatalmas labdáit szerteszéjjel.
Tojásnyi jég darabok estek az égb?l, földet érve elmerültek a sárfolyamban.
A forgószél tölcsére nyargalva átlépett templomon, épülettet?n, vitte magával, mindazt, ami ördögi ereje által mozdítható.
A vészterhes vihar úgy maradt abba, ahogyan elkezd?dött, egyik pillanatról a másikra. A felh?k kiürültek, fekete terhük kiontották, fehér csipkeszegélyük ártatlanul lebegett a hegy felett. A szél lesunnyadt a lankákon, majd elhallgatott.
A váratlan csendben csak az emberi sírást, a nyöszörgést, jajszót lehetett hallani.
Etz’nab térdig állt a sárfolyamban, vállig turkált alá, emberi testeket kutatva.
Mögötte Ook kutatott elszánt, kemény arccal, izmos karokkal.
Tzswen Benikkel együtt takarót tartott, ha találtak emberi testet arra tették, ahogy a cuppogós sár engedte, futva vitték az áldozó oltárhoz. Itt várták az asszonyok a sebesülteket, gyors segélyre, életmentésre. A maninik vastag töml?kön vezették a vizet az emelvényre, Xocsitl és n? társai úgy mosták a kimentetteket, mint a zöldséget a vízsugár alatt. Xocsitl térdelt a kövön, ráhajolt a lemosott arcokra, a sebesültek szemhéját felhúzva kereste a lelkek tükreiben az élet csillámló jeleit. Két er?s férfi állt tettre készen fölötte, az asszony intésére várva, emeljék fel lábuknál fogva a következ?t, vagy vigyék a halottak sorába az oltárk? mellé.
Xocsitl felemelte jobbkarját a férfiak felrántották a sebesültet két lábánál fogva, egy asszony a hátát ütötte gyenge ökleivel, ütemesen. Sáros víz folyt az ember orrán, száján, hamarosan öklendezett, iszapot hányt.
A gyógyítóasszony a következ? áldozatnál megtántorodott, egy gyermeki test ellilulva hevert lábai el?tt.
Az anya sikítva odalépett, felemelte a gyermekét lábainál fogva, lóbálta az életelennek látszó testet a leveg?ben. Xocsitl elvette t?le, lefektette a k?re, száját szájára tapasztva fújta belé a leveg?t. Kis id? múlva megérezte ajaki alatt a gyermek ajkainak vonaglását, ezért eltávolodott t?le. A fiú felsírt, úgy, ahogyan az újszülöttek sírnak, amikor a leveg? ekéje el?ször szánt tüdejükbe. Az anya felkapta az újra életre támadt gyermekét, két karját kinyújtva mutatta a kel? Holdnak.
− Üdvözlégy, kel? Hold az égen!
Üdvözlégy vizek Úrn?je, mindenség Királyn?je!
Üdvözlégy szerelmetes Anyánk!
Áldott a te jóságod, áldott a te gondoskodásod gyermekeidr?l.
Áldott legyen a neved!
Köszönjük Anyánk, gondoskodásodat,
köszönjük Anyánk, értünk szóló imádat,
amit meghallgatott az Istenatya!
Imádkozz érettünk,
por és sár testbe szorult lelkekért,
most és mindenkor könyörületes Anya!
Minden asszony vele mondta a köszöntést a Holdanyának, bár egy percre sem hagyták abba a sebesültek ápolását. Hajlongtak, járt a kezük, mosdattak, kentek, kötöztek, szemekr?l törölték le a sáros könnyeket, közben újra és újra felhangzott a fohász, a bátran cseng?, mégis könyörg? ima.
Ik’nab rendelkezett a gyógyszerekr?l, kinek mit, mennyit, mikor.
A maninik megtisztították a raktárhoz vezet? utat, a súlyos sebesülteket oda szállították, a raktár biztonságos platójára, fedett helyre. Kislányok, n?k, asszonyok száraz takarókkal takargatták, meleg italokkal itatták a betegeket.
Xocsitl térdei már kisebesedtek a kövön való térdeplést?l, csuszkálástól, de nem tör?dött a saját fájdalmával. A földön a férfi test ernyedten feküdt el?tte. Az asszony azonnal felismerte Manikot. Lehajolt hozzá, ám szemében hiába kereste az élet lángját, ereit hiába tapogatta keresve az élet dobolását bennük. Xocsitl már emelte a balkarját, vigyék, halott, amikor meglátta a testen végig futó gyenge rángást. Leejtette jelezni kész kezét, minden erejét összeszedve ököllel vágott az ember szegycsontjára. Manik felnyitotta a szemét. Homályos tekintete Xocsitl ragyogó szembogarával találkozott. Az asszony ruhái red?i közül kis üvegcsét húzott el?. Néhány cseppet csöppentett a haldokló alsó ajkára.
– Idd meg és élj igazul! – szólt hozzá a megment?je.
Manik lenyalta az orvosságotsáros ajkairól, a maninik arrébb vitték éledezni, kellett a helye a következ? embernek.
A víztöml?k ontották a frissvizet a kövekre, mosták, takarították a földcsuszamlás nyomait. Mindenki tudta mi a dolga, mindenki tette a dolgát lankadatlanul.
Nem volt vezérük, aki diktált volna, nem volt írott szabályuk, amit betartattak volna velük. Egy törvény volt érvényben, a szeretet törvénye. Minden összehangoltan m?ködött.
A lemen? Nap fénye már megcsillant a vízcseppeken az utak, épületek megtisztított kövén, felragyogott a szivárvány az égen.
Az emberek felnéztek a boltozatra, amit az ezer szín alkotott, felnéztek a hét szín? csodára, az ég könnyein megcsillanó napfényre, felsóhajtva örültek az életnek
– Lásd, Isten velünk van! – szóltak egymáshoz mosolyogva az újra megmenekültek.
A feketepárducok az alkonyattal egyszerre érkeztek, bársonyos talpaik hang nélkül osontak a hálóhelyek, az iskolák közötti utcán.
Egy nagytest? hím vezette ?ket, mögötte sorakoztak a kisebb hímek, n?stények kölykök. Selymes sz?rükre rádermedt a sár. Céltudatosan haladt a falka a téren át, az áldozók?höz.
Manik már újra élettel telve állt, szétvetett lábakkal, némán nézte az asszonyok munkáját. ?látta meg el?ször a közelg? csapatot. Némán rájuk mutatott. A maninikek fegyverükhöz kaptak, várták a jelet a tüzelésre. Az asszonyok döbbent csendben álltak, mint megannyi él?kép, szobor, mozdulatlanul. Xocsitl nehézkesen felemelkedett, meglátta a közeled? állatokat.
– Ne merj t?zparancsot kiadni! – szólt Manikhoz – Itt mától a „Ne pusztíts!” törvénye szerint élünk!
Manik gy?lölködve nézett rá, flegmán kiköpött, a maninikek leeresztették fegyvereiket.
A Hold fénye vetekedett a kristálylámpák feler?söd? fényével, a Hold ezüstjét ontotta a hegyre, földre. A párducok nem változtattak futásuk egyenletes ritmusán, amikor az emberek közé értek. Egyenesen a töml?b?l kifolyó vízhez szaladtak. Lefetyelték a vízsugarat, át meg átfutottak alatta, hemperg?ztek a víztócsákban, tisztították a bundájukat. Az emberek gondjukat feledve nézték, bámulták ?ket. A vezérhím egyetlen ugrással Xocsitlnél termett. Hozzá dörgöl?dzött, jobbról, balról így törölte testér?l az asszony ruhájába a vizet.
– Hé, te huncut hízelg?, te! – becézte a n? a nagymacskát. – Mit adjak neked?
A sárga szempár, mintha ráhunyorított volna, miel?tt elindult vissza az úton a párduc, mögötte a falkájával.
Sziporkázó csillagos ég alatt kézen fogva sétáltak a tópartról otthonukba Etz’nab és Xocsitl. A telehold beezüstözte útjukat. Szótlanul lépdeltek egymás mellett a keskeny ösvényen, amir?l a maninik már lemosták a sarat. Etz’nab ujjai, keze sajgott, b?rét szétáztatta a sár, kisebesedett az egész napi kutatástól az iszamos lében. Xocsitl lába szinte izzott a fájdalomtól, mezítláb lépdelt társa mellett.
Nem kellettek a szavak, nem kellett semmit megbeszélniük, érezték egymás szívét, lelkét, szinte egyszerre sóhajtottak fel, amikor az ajtajukhoz értek. Egymás szemét keresték a holdfényben, mindkett? er?t akart önteni a másikba, er?t ahhoz, hogy az üres házba belépjenek.
– Jó helyen vannak, jó nekik ott. Szabadok, mint a madár, élelem terem elég, újra népesítik az elhagyott földeket – mondta ki gondolatát az anya.
Etz’nab megszorította a kezét.
A feltáruló ajtó sötétségre nyílt, csak egy sárgán-zölden villogó szempár hunyorgott a belép?kre. Kihunyt és újra kigyúlt, hol itt, hol ott világított Xocsitl lámpájának fényét visszaverve. A férfi megállt, az asszony el?re sietett.
– Samex, kiscicám, én fekete párducom, éhes vagy nagyon? – simogatta meg kedvencét a gazdasszony. A macska hálásan gömbölyítette hátát a simogató tenyér alá.
– Óh, dehogy éhes ez! – nevetett fel az asszony, hiszen megette a kenyerünket! – mutatott az asztalra Xocsitl – Csak azt tudnám, mi módon nyitotta ki a kenyeresládát!
– Az éhség megügyesíti a legügyetlenebbet is! – derült fel Etz’nab.
– Gyere, álljunk a fürd?ben a víz alá, és aludjunk, holnap nehéz napunk lesz! – szólította asszonyát a férfi.
– Mit?l lenne nehezebb, mint a mai volt? – kérdezte kotnyeleskedve a n?.
– Chikchan él, Manik él! Holnapra összehívták a papok tanácsát a Tudomány Templomába. – válaszolta csendesen a férj.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:38 :: Adminguru
