Kezem magasba tartom,
észreveszem: máris csupa ránc –
szemem az ég felé (pedig a Nap…) –
táskás a szemem alja, sötét.
Szégyelljem-e én magam?
Ne amiért most pillantok föl,
itt halasztva el, ami élet volt,
mert senki nem szólt nekem eddig –
de mibe kapaszkodtam:
szélfútt homok, amit markoltam –
mit néztem: bámulással teli vágy –
megtelepszik nélkülem másban.
Hova búttam el magam,
hova hullt el belső gyermekem;
sehol egy kapaszkodás, tekintet –
nincs sírás már, csak gőgicsélés.
(2014.08.24.)
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:14 :: Petz György
