Boér Péter Pál : Te már sokkal énebb vagy…

Nyomtatás

A huszonegyedik székről visszaszólt a rajta ülő:

— Ne nyöszörögjön az a szerencsétlenke ott a négyesen!

— Már hogy nyöszörögne? Bömböl! Ja persze, az az egyesen van…

— Tizenhármas, szerencseszámoddal tiéd a világ.

— Enyém, és akkor mi van?

— Emberek, ne keveredjetek meddő vitákba! Ez itt a gyökértelen gyökeres fa.

— Mi tetszik mondani? Ki beszél, na meg honnan?

— Valamelyikőtök meg tudná határozni, hol vagytok? Talán a helyszín sem lényegtelen.

— Természetesen. A folyosón üldögélünk a konyhaablaktól a kemencéig és vissza, egymással szemben. Nem tudhatom, hogy is kerültünk ide. Apropó, ez itt velem szemben nem én vagyok? Hoppá! A Hatos, Hetes, Nyolcas, Kilences, Huszonegyes, Huszonhatos… Na, nézzem csak! Az összes én vagyok! Még én is én vagyok!

— Bácsi, maga itt az utolsó!

— Tényleg, Tízesem. Azt sem tudom, hogyan kérdezzem, ti is hallottátok az előbbi kérdezőt. Csak úgy, belül jött, nem hangosan…

— Igen, vénség, hallottam.

— De én csak a harmincnégyes széken ülök. Igazad van, tényleg nincs folytatás.

— Én beszéltem, ha már megkérdeztél.

— Te vagy az Úr?

— Igen, Harmincnégy!

— Csupán…

— Bácsi, maga egy vénember! Már mondtam, nem?

— Nyolcaska, hallgass már el! Ha tudnád, milyen hamar harmincnégy éves leszel, és milyen fiatalnak érzed még magad!

— Na persze! A végén még belém dumálod, hogy az ötven, vagy hatvan éves is fiatal.

— De még mennyire! Sőt, hetvenöt éves kölyköket is ismerek.

— Jó perspektívák! Harmincöt éves koromra megbuggyanok.

— Huszonnégy éves, milyen gyorsan telt el a mögötted levő?

— A mögöttem levő micsoda, Harmincötös? Ja persze, tudom követni magam. A kis bőgőmasinára nem emlékezhetem, de az összes többire igen.

— Segíthetne neki valaki, hogy le ne pottyanjon arról a csak neki kitalált hokedliről.

— A Négyeskét magam is felismerem.

— Mit mondjak, elég közeli kor, Nyolcaska.

— Reméltem, élek úgy hatvan, hetven évet. Na de…

— Emlékezz!

— Ne folytasd, emlékszem. Mikor a szomszéd néni nyolcvanhét évesen meghalt, mindenki zokogott, csak én voltam az a marha, aki nem értettem miért. Azt gondoltam, az már egy annyira előrehaladott kor, amikor nem szükséges sajnálkozni. Tudomásul venni igen, de minek sírni?

— Jé, Harmincnégyes, melléd termett tizenöt szék. Most már negyvenkilenc év a garantált.

— Mondjad a magadét, Negyvenkilenc!

— Szégyelltem magam, már aznap a bőr sült le a képemről.

— Tudom.

— Jé, Tizenötös, örülök, hogy egyformán emlékszünk, bár ezt csak később fogod megérteni.

— Mit?

— Lesznek dolgok, amiket átértékelsz. Köszönöm Uram, hogy szóltál hozzánk. Bocsásd meg a királyi többest, de még sosem láttam magamat évekre leosztva. Nem emlékszem, hogy kerültem a sorba. Szeretem ezt a helyet, de átépítették, vagy tönkretették. Nem is tudom. Szóval nekem nem tetszik, pedig, ha nem is szebb, de talán jobb, mint volt. Azt szeretném kérdezni, ez már a végleges korom?

— Ne faggatózz, székeken ülő, s mert nem szeretném, hogy olyan információk birtokába juss, amelyek nem rád tartoznak, kirendelek az udvarra is még kétszázötven széket, és mindegyikre a megfelelő életkorodat ültetem. Így megszűnik a spekuláció, nem az a cél, hogy egymáson és magadon kívül olyasmit láss, avagy lássatok, ami nem rád, rátok tartozik.

— Igen, Uram, köszönöm! Én, az Ötvenötös, még nagyon jól emlékszem, mikor saját életkoromat matuzsáleminek éreztem. Bocsánat a hasonlatért, de mert magamról van szó, ebben is jobban értem a többi széken üldögélő énemet, mint mások. Persze, nem mint te, Uram, ilyet sosem mondtam.

— Mi lenne, ha mondjuk ugyanarról, egyformán ugyanazt gondolhatnánk?

— Tizenkilences, végiggondoltad, amit mondtál?

— Végig, Uram. Meg kell vallanom, hogy kicsit ingadozott a hitem, de most, hogy szólsz, s látok, megint elkezdett kiegyenesedni.

— Boldogok, akik hisznek, de nem látnak, Tizenkilences.

— Igen Uram, tudom.

— Ötvenötös, te is úgy gondolod, hogy jó lenne, ha a Tizenkilences, Negyvenhármas és a többiek, pontosan úgy gondolkodnának, mint te?

— Nem, Uram, sőt már a Negyvenhármas sem örülne, ha a Húszas belelátna a gondolataiba. Nekünk jó, mert visszafelé emlékszünk. Ők, csupán a nagy öregedést látják, de még sok mindent nem tudnak. Például a Tizenketteske nyugodtan nekiállhatna elkészíteni, legalább egy csendes haditervet arról, hogy mi módon csinál nyúlvermet.

— De bácsi, öregtatién, a helyzet az, hogy nem tudom megcsinálni.

— Meg fogod, emlékszem, és még büszke is leszel rá. Láttam már olyan építményeket, amelyekhez képest kis palotát készítesz. Most veregetem a vállamat, mert az a te én vagyok és én is te vagyok. A Tizenötös ne rágja a körmét, senki nem fogja megenni az új suliban, a húszas is végre pihenj állást foglalhatna el. Huszonhármas, boldog vagy, mi? Nagy tervek, egyetem, miegymás…

— Jé, akkor mégis bejutok!

— Igen, Tizenkilences.

Válaszolta a harminchetes.

— De vajon minek örül annyira a Huszonhármas?

— Tizenhetes, majd megtudod, ha ennyi idős leszel. Huszonnégyes, hogy megy a meló?

— Nem arról volt szó, hogy egyetemista vagyok, vagyis leszek?

— Tizenhatos, a tizenhatoson belül történt szabálytalanságért tizenegyes jár! Most, a magam részéről, mint koridős, eltekintek.

— Jé, akkor az ötvenöt már biztos!

— Emberkék, ne spekuláljatok, sem a folyosón, sem az udvaron! Már annyian vagytok, hogy az egész udvart belepitek. Igen, az ötvenötöt garantálom, viszont a továbbiakra nem vezetlek rá, ami nem azt jelenti, hogy a százhúsz elérhetetlen lenne.

— Igenis, Uram.

— Akkor mi van ezzel az egyetemmel?

— Mi lenne? Olyanról még nem hallottál, hogy valaki egyszerre dolgozik és tanul?

— De, piszkosul fárasztó. Délelőtt munka, délután egyetem, éjjel alvás. Mikor marad idő szórakozni?

— Nem látod, hogy még a Huszonnégyes is boldog?

— De, úgy tűnik, Ötvenötös. Szinte röpköd, bár alszik a kerékpáron. Hej, ha nekem olyanom lehetne!

— Pár év és a tied.

— Már nem kirándulhatok soha?

— Ki mondott ilyen balgaságot, Huszonegyes? Nyerőszám vagy, és nem csak átvitt értelemben. Huszonötös, Huszonötös… Te már sokkal énebb vagy, mint az előbbiek. Megvan a magunk titka. Látod, ötvenöt vagyok. Ne nézz olyan csodálatra meresztett szemekkel! Még évtizedek lehetnek előttünk. Most adjunk hálát, és mielőtt az összes többi rá nem jönne, hogy megöregszik, megkérlek Uram, gyúrj ismét eggyé minket! Az örökkévalóságban úgyis elérjük a kétszázötvenet. Ugye nem baj, hogy viccelek? Természetesen sokkal többet, idővel mérhetetlent.

A székek ott álldogálnak a folyosón és az udvaron. Már megint egy lett a sokból, lassan köddé válik minden ülőalkalmatosság. Az udvart lekaszálják, minden túl szép lesz, csak egy valami nem változik, az az ötvenöt évnyi pillanatkép sorozat, ami elraktározta magát bennem, most talán másoknak is átadtam egy keveset. Áldott légy Uram! Hálásan köszönjük!