Megsárgult, töredezett levelek zörögtek el mellettem a kopott betonon. Vitte őket a szél. Hangjuk, akár ezernyi üvegszilánk, hasogatta dobhártyámat. Milyen fájdalmas hang. Milyen idegesítő hang. Elmúlt a nyár.
Madártávlatból nézve, a város már csak sárgás-szürkés pacának tűnik. A levelek kiszáradtak, megunták régi lakhelyüket, költözni vágynak, mint a madarak. Leválnak a fákról, szép komótosan a talajra hullnak. A szerencsések nem érik meg a földre szállás pillanatát, mert már korábban elkapja őket a szellő, egy erősebb fuvallat, és napokig a levegőben kalandoznak.
Másoknak nem adatik meg a last minute utazás. Lekésik a friss szelet, tehetetlenül az avarba ágyazódnak vagy a kopár járdára csattannak. És vadul csörömpölnek, kifejezve nemtetszésüket. Kiszaggatva az ember dobhártyáját, jelezve, hogy valami csodálatos véget ért. Milyen idegesítő hang. Kellemetlen. Irritáló. Felfoghatatlan.
Ahogy a panel, úgy én is önkéntelenül bámultam a vaddisznóként csörtető szikár levelek vonulását. A szél vadul süvített, a zörgő csőcselék kétségbeesetten próbált belekapaszkodni, hogy megkezdjék új életüket, vagy befejezzék azt. Szerencsétlen társaság. Szinte már sajnálatra méltó. Ugyanakkor, roppant kitartóak és ragaszkodóak. Az emberek között is csak néhányan képesek megküzdeni egy-egy célért, amit még gyermeteg ésszel, álmodozva tűztek ki maguk elé. Én most csak annyit tehetek, hogy gondolatoktól gyűrt arccal bámulom őket, és igyekszem megfeledkezni az üveges zajról, arról a zörgésről. De fáj. Elmúlt a nyár. Nincs mit tenni. Hagyni kell, hogy elkapjon a szél…
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Horváth Dániel
