Eltűnt a ház! Lebontották!
A ház, amelyben nevelkedtem, felnőttem, már csupán bennem, lelkemben él. Nincs többé. Áll a helyén egy másik, egy igazán szép, ízléses, igényesen megépített korszerű épület, és erőteljesen elítélhető viselkedés lenne részemről, ha rosszat mondanék rá, de mégis ő az, aki a helyére telepedett, aki miatt soha senki sem fog többé emlékezni a régire rajtam kívül.
Az én házam nem létezik többé, pontosabban kizárólag addig lesz, amíg kivetül az én retinámra, ameddig én emlékezem rá.
Az, amelyik az enyém volt, mely igazán szép, korának egyik jellegzetes és méltóságos épülete volt, amelyik úgy húzta ki magát ott a Nagy úton, ahogyan csak ő egyedül tudta ott a sarkon, pedig többen igyekeztek körülötte. Állt a sarkon, két utcára nézőn, egyszerűen és csinosan, és nem akadt másik, amelyik hozzá hasonlóan elegáns lett volna. Pedig abban az időben már igyekeztek az emberek egymásnál különbet, városiasabbat építeni.
Ő hosszan benyúlt a hátsó utcába, mert a kamrán túl, a szürke kapun is túl, hozzáépült egy félhajas, mely a rostát rejtette egyéb ritkán használatos mezőgazdasági eszközökkel együtt. Ezután csatlakozott hozzá a disznóól meg mindaz, ami egy gazdasági udvarhoz szükséges. Előrelátón kihúzódott a telek szélére, hogy minél nagyobb hely maradjon az állatoknak, az istállónak, kertnek, a gémes kútnak és a kazlaknak. Ő, a hatalmas udvarból csak éppen annyit vett igénybe, amennyi feltétlenül szükséges.
A ház, amelyre emlékszem, magasra épült, a Tisza közelsége, s az elmúlt árvíz emléke miatt. Magas volt, karcsú, és ha jöttem haza az iskolából, már messziről hunyorított rám, fénylő ablakszemeivel biztatva, hogy igyekezzek, mert ma palacsinta lesz ebédre. Ez a kedveskedő modor kizárólag nekem szólt, idegenek felé tartózkodó, visszafogott, mint akinek feladata van. S volt is.
Két gyönyörű ablakszeme az utcát vigyázta. Az út túlsó oldalán ─ szintén sarkon ─ az egyetlen kocsma állt, bejárata pontosan a mi felső kapunkkal szemben. Ugyanis nálunk, benn, az épület udvar felé eső részén, annak teljes hosszában széles, hengeres alakú oszlopokkal megtámogatott ámbitus húzódott, a korábbi falusi házak stílusát is magán viselve, mindkét végén egy szürkére festett ajtóval. Mindkét ajtóhoz négy lépcső vezetett fel, miként középről a konyhába vezető ajtóhoz is. Az egész hosszú verandát fényes, bordó kőlapok fedték. Ez a szín vidámmá tette, feldobta az egyébként mindenhol szürkén uralkodó komorságot. A ház utca felé eső talpvonala, s a kerítés maga szintén szürke színt kapott. Miként a két ablak kiemelésére szolgáló peremek is. Az alapszín egyébként a falakon sokkal világosabb, lágyabb szürke. A sötétebb szürke kontúrja külön tartást kölcsönzött a háznak, ettől lett olyan méltóságteljes. A szobában levő padló is szürkére lett festve a meggybordó szőnyeg alá, és a függöny mögött rejtőző spaletta is.
A szürke kerítést sűrű orgonabokrok támasztották belülről, rejtve vele a kiskert szépségét, visszatartva az estike csodás illatát. A kert után következett a kiskapu, az isten tudja honnan átmentett, szégyellnivaló kis görcs, a semmire nem való tákolmány, mely nem volt más, mint egymásra szögezett deszkák, dróthálók nevetséges szövevénye. A kapunak tisztelt valami, melyet soha nem lehetett zárni, nyitni is csak úgy, ha megemeltük az egészet, és vittük, ameddig hagyta magát. Ez a kapu volt a kontraszt a ház és a semmi között, ez volt a humor, a béke és a nyugalom. Ez láttatta meg az erre járókkal, hogy megfér egymás közelében a gémeskút és az orgona virága. De ez a kapu volt a biztonság jelképe is, mert sohasem volt zárva, mégsem tűnt el az udvarból semmi.
Igazság szerint már soha nem fogom megtudni, kit és miféle érzelem kötött ehhez a kiskapunak tisztelt semmihez ebben a gazdaságban, melynek a valóságban már csak a küszöbe volt eredeti. Az a fekvő kemény küszöb, amely nem kopott, nem romlott, nem ingott, állt stabilan évtizedekig, miközben háziállatok generációinak pata- és csülöknyomait őrizte.
Ezen a küszöbön ballagott ki minden reggel a félcsülkű Borcsa, hogy csatlakozzon társaihoz a gulyára menet, de a küszöb előtt megtorpant egy pillanatra, és hátranézett, mert kijárt neki az a gyengéd kis paskolás a nyakán, mely számára a szeretet útravalója volt. És ezen a kapun vált el társaitól a ház előtt este, és lépett be duzzadó tőggyel, hogy szelíden leadja a habzó tejet, melyet nekünk termelt a teste.
És itt rontott ki nagy röfögéssel minden hajnalban a kapun az illetékes anyadisznó, és csatlakozott a kondáshoz, aki már az ostorát pattogtatta, aki egész nap vigyázza, hogy ott legyen és azt egyen az egész társaság, amit az ő fennhatósága meghatároz. Este pedig tudni fogja, hogy melyik nyitott kapunál kell elválnia a többitől, hogy a kiskapun belépve, elfoglalja saját birodalmát a friss szalmával bélelt disznóólban. Ők is a mi házunk lakói, tartozékai voltak, s most kutatok az emlékeimben, mikor tűntek el az életemből.
A szemközti sarkon állt tehát a kocsma, melyet mindössze egyetlen jókora helyiség jelzett. Ez volt a nagy ritkán előforduló rendezvények helye, de maga az ivó is az egyik hátsó sarokban. Pontosabban iszogató, mert itt csak kortyolgattak a felnőtt lakosság férfi tagjai. Itt nem a bor volt a lényeg, hanem az együttlét, a vélemények elhallgatott kicserélése. Szűkszavú emberek biztonságot adó összetartozása.
Az udvar hátsó részében a kocsmáros lakásán túl, hatalmas kuglipálya szolgálta ki a serdülő legényeket, akik itt ütötték el az időt vasárnaponként vizezett borral, pontosabban borozott vízzel. A kuglipálya folytatásaként, a túlsó oldalon, már visszafelé haladva, zárt ajtó mögött egy kultúrteremnek tisztelt óriás helyiség rejtőzködött. Nem tudom, eredetileg milyen célból épült, mi lett volna a tiszte. Lehetséges, hogy sosem érkező színtársulatok előadásait várta. Nem emlékszem rá, hogy valaha kinyitották, legföljebb, ha nagy ritkán kibérelte egy báli rendezvény. A szöget egy utca felé nyitott épület zárta. Ez volt a Hangya-bolt. Patkószegtől koporsószegig, falfestéktől ecetig mindent árultak itt. Ez is egyetlen olajozott padlójú helyiség, pultokkal darabokra szabdalva, egy láthatatlan raktárral. A boltosnak nem sok dolga lehetett, mert mindig kinn állt az ajtóban, és hangosan társalgott az arra járókkal.
Az épületek előtt mindkét oldalon akácfák sora biztosította az árnyékot, a szél és hófogó szerepét, s adta meg öntudatlan azt a szalagot, melytől utca az utca.
A felsoroltak közül mindent pásztázott, mindent és mindenkit vigyázott az én házam, amelyet most idézek utoljára. Mert igaz ugyan, hogy ritkán járok oda, ahol állt, sőt, már nem is járok, mert mind eltűntek azok, akiket megkereshetnék, s rajtam kívül már nem is hiányolja senki, de lelkembe, gondolatomba bele ette magát az emléke, s amíg én leszek, a ház is él.
Berettyóújfalu. 2012-02-13
Legutóbbi módosítás: 2014.09.16. @ 12:26 :: Kertész Éva
