Halld!
Akkora roppant fények gyűltek,
kazlakban állt a tagadás,
megrekedt igaz lélekzeted
s bennem a megszokás.
Engedelmes lettem,
mint a ház végi verem,
dúl bennem a dac
és a tagadás szülte harc.
Átjár a félelem…
Követlek minden érzékemmel,
albérlőd vagyok,
vonzásodban élek ha vagy,
s ha nem, hát meghalok.
Segíts!
kezdj bele, ha félsz is
töröld le homlokod
ha izzad is kezed még
csapj bele, s menni fog
vékonyka a hangod
de lelked benne sír
talán csalódtál nemrég
a bánat, az vonyít
szúrt sebet kaphattál
vértelen sikoly
nyüszítesz torzult hangon
belehalsz – ha hagyom.
Régi ház
a régi ház ott áll
a vén falak némák
álmodoznak a hajnalok
motoz bent a jóság…
rácsba fogta szívem…
emlékek kazlából
kitépett valóság…
rongyos ruhám ködlepel
dohos illat árad
pókhálóba font vakolat
befedi a vállam…
felnyög az emlék
dudva verte fel az udvart…
összetörve komondorunk háza…
fülemben egy zene motoz…
régi álmok temetője…
a mélységes csendből
egyszer csak felzokog…
Csillagködök között
Mit akart az Isten, mikor
csillagködök közé kódolta a
teremtést? Kék eget, s a földet,
a sárból összegyúrt testeket,
kik láthatatlan szálakon lógnak,
mint apró marionett bábok,
unottan rángatva őket
egy olyan ütemre,
amelyet épp kedve komponál.
Mit akart, amikor
felnyitotta előttük az elmét,
rájuk szabadítva a tudást,
hol megismerték a szerelmet,
a halált, a gyűlöletet és
a magányt, a hatalmat,
amely ezer, s ezer háborút szült.
Csak nézett és nem kérdezett,
– minek teremtettelek…?
És mit akart, amikor
beléjük ültette a végtelent
mérhetetlenül leheletnyi súlyban,
amelyben ott a kód,
a szenvedély, ritmus és a vágy,
ami Emberré teszi az embert,
ám addig nem, amíg hiányzik
egyetlen dolog, mely a lelkéből való
és az a szeretet.
Szirmok és színek
Hangokká szőve
szétmegy az össze,
össze, ami szét.
Képzeleti szél
levelet, ágat
lenget, tép. Szárnyat
suhogtat – angyal
szétfolyós arccal.
Világ virága,
virág világa.
A látvány-rímek:
szirmok és színek.
Ritmikusan s csak
vágyaként dalnak;
halkkal ötvözött
fáj és kéj között.
Fényben ellenfény,
énben ellen-én.
Virág világa,
világ virága.
Őszi reggel
Nyár heve illan az őszi napok hidegébe
Parton is halkul a dallamok ősi zenéje
Csendbe iramlik a vágytalan éjjelek íze
Lobban a végtelen csillagok álma a szívbe
Kívül a kertben a tűzhelyen pattog a szikra
Lángjai rőt-meleg karjait égre kinyújtja
Villantja színeit gazdagon festve a hajnal
Ébred a rét s a mező kecses tája a nappal
Ostoba harcba ne keljen az ég is a földdel
Végre a bú helye töltve legyen örömökkel
Szűnjenek bánatok béke legyen a világban
Reggelen virrad a rózsa a mályvavirággal
Szemszögek
a víz épp részegít
hagyj leléptem az egészet előre sokszor
izzad a kezed basszus szerető
hogy lehetsz normális
tépem gondolatban mellkasszőrödet
csupasz halottak játszanak
a sikátorszagú reménytelenségbe fúl
az életből kitépkedett képzelet is
hagyj ne vonj öledbe újra és újra
a melankólia egyensúlyozásával se törődhetek
berúgtam
s mint poklok üde lehellete úgy esz a kín
de nincs parázs csak elméletekben
elvérző felületességet gyilkoló
analizálhatatlanul ható zenék
a modern kiégettektől lopott szó skáladús
örök ígérete
disszonáns
búbánatot vet az ősz
szélűzte szirmokat kerget
ajkamról lehervad a mosoly
hangtalanná válik sikolyom
elbiceg csodáival a kikelet
a halványodó fény
derengőn tovalibben
pengeélen táncol a kisértés –
*
vigasztalan éjeken rám dobálja
vicsorgó kölykeit a sötét
lidérces hang hasít belém
haláltáncot jár bennem a félelem
szívem alatt vonatkerék kattog
s kihagy egy ütemet –
eltemetett vágyak mint
vibráló fénykörök cikáznak
fácánmadarak éles rikoltását
visszhangozzák a távoli hegyek
a szél zaklatott álmot zihál
számkivetett gondolataim
testemhez tapadó árnyak
kísérnek utamon rideg síneken
robog tova a szerelem elfogytak
reményeim s a kilométerek –
mozdulatlan köd nehezül a tájra
ágak hegyén sápad a hold
a varjak kárörvendve ülnek
majd hirtelen elhúznak fejem felett
szégyenlősen húzom össze magam
ám kínomban nevetek egyet
a tücskök egy ideje valahol
macskazenét hegedülnek –
*
a fényívek metál sugarában
kibontom lepléből a csöndet
disszonáns vágyak felett
pattan egy húr felráz a régi láz
langy szellőből kortyot kínál
visszahoz egy dallamot s hagyom
hogy beszívja keserédes illatát
csipkeselyem hálóruhám –
Keserédesen
Mindenki maga dönt,
uralja, vagy szolgálja
saját világát.
Semmi, csak a szél
nyitogat, különös
ajtókat.
Magamért megküzdöttem.
Utamat hegynek fel,
majd lefelé lépegetem,
keserédesen.
Code 326
Lopakodva jött, nem is
látszott,
– szemen át villódzik –
merevvé aggott képeket tördel
gyanútlan zörejekbe mártott csend.
– hallgat, ás –
Koponyám alatt kúszva várt,
most agyam lepi, végigrohan
beletép,
markában gyanútlan kóc,
idegrémület,
vele lépek ,
le ne maradjak magam mögött,
ez az én zajom,
hártyák közé zárt végtelen számú,
osztódó, pusztuló váram,
fegyelemmel fixált egymást kitagadott
vasakaratú önfalak,
– én vagyok –
sejtmagjaim szotyolázza ,
pózaim
önmagammá csupaszodott váza
lettem.
Ütemes falhoz csapódás,
bohém magaslatok,
felfelé nem vezet út,
ha repülök, magam
vagyok.
Fű simul,
hegyesre szikkadt csomók
vérzik a lábat,
– valami elveszett –
falazni kell,
szigetelődni el,
– magambagomolygó oldat vagyok –
ha rendre ugyanoda lépek
vissza,
elnevezzük táncnak,
élvezet rohan, pezseg,
tucatnyi utcabál a bőrömön,
pilláim közt tágra nyílt világ,
csillagaim közt
lényegtelen leszek,
mint a combomon futó,
lyukká aljasult
szemek,
ha győz a vágy
a harisnya dekadens
nyugalma fölött.
Stimuláns lázak,
– simulok –
csend mindenütt,
máztalan, nesztelen.
csak ez az elárvult lüktetés,
felvettél,
– nem lehetsz –
nem voltál
meztelen.
Lopakodva jövök,
– nem is látszom –
bőröd alá kúszom,
belédtépem magam,
– egymásba csúszva –
vegyülök,
markomban vagy, vagyok,
ülök, őrülök, hiszlek,
falhoz csapódó ütemek,
a felfelé úton
egy pillanatra láttalak,
meg fogok szűnni,
most menj,
majd
szólok,
ha
visszaosztalak.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:54 :: Zengő
