Szulimán Eleonóra : Ablak

Nyomtatás

Ajtónyi méretű ablaka volt az egykori csizmadia-műhelynek.

Új szerepe szerint konyha, ebédlő, nappali, vendégfogadó. Nagyapámnak ebéd utáni szunyókáló hely. A hétköznapok eseményei itt zajlottak. Szerettem ezt a helyet. A házat, a kertet, a színt, az öreg körtefát, a titkokat rejtő padlást, a hosszú-hosszú gangot, Nagymama virágoskertjét, a kert végében az eperfát — nagyszüleim egész otthonát. Sokáig az én otthonom is volt, itt töltöttem gyermekkorom legszebb időszakát.

Nagyapám sokszor ült az ablak előtt. Javítgatott. Mellette a nagy csizmadia-ládában minden eszköz készen állt az újrakezdéshez. Nem került rá sor. A néhai csizmadia mesternek be kellett érnie kisebb-nagyobb javítgatással. Gyakran felkeresték a jó ismerősök, szomszédok, megvárták, amíg a gondos csizmadia befejezi a javítást. Előfordult, hogy estébe nyúltak az izgalmas, számomra érdekfeszítő beszélgetések. Sokszor a felnőttek beszédéből semmit sem értettem meg. A gondolat foszlányokból, az elkapott mondatokból, szavakból kerekítettem egész történeteket. Később elmeséltem Nagymamának. Meglepődve mondta sokszor: — Te „kis Szaros!” Neked aztán jó nagy a képzelőerőd. — Gyakran hívott „kis szarosnak”, de ezt olyan nagy szeretettel mondta, ahogy rajta kívül senki sem tudta. Persze másnak nem is hagytam, ez a megszólítás csak az ő kiváltsága volt.

A nagy műhelyablakban porosodtak a régi feljegyzések, megrendelések, nagyapám kopott bélyegzője, sámfa, kaptafa, s még jó pár csizmadia kellék. Az ablak előtt háromlábú szék árválkodott. Jó erős, vastag marhabőrből készült az ülő része. Ha nagyapám épp nem ült rajta, én bitoroltam. Lapoztam a sárguló füzeteket, rajtam kívül már senki sem lapozott bele. Olvasgattam a régi feljegyzéseket, közben ki-kinéztem az ablakon. Gondolatban messze jártam, más tájakon. A műhely előtt egy nagy körtefa magasodott. Finom cukorkörtét termett, nyár elején már potyogtatta az érettebbeket. A műhely mellett a vastag vályogfalú, kisablakú kamra húzódott, itt sokasodott az egész évre való füstölt kolbász, sonka, szalonna, egy-két hordó bor, zsákokban búza, árpa, kukorica. Persze csak annyi, amennyi az aprójószágnak kellett, a többit a padláson tárolták. A kamra mellett volt a padlásfeljáró. Fenn a padlás ezernyi kincset rejtett számomra. Ez volt az én birodalmam. Forró nyári délelőttökön ide menekültem a hőség elől, és néha úgy elmerültem a régi könyvek olvasgatásában, hogy drága nagymamám alig talált rám.

Télen is sokszor ültem a műhely ablaka előtt. Néztem a szomszéd havas háztetőt, a kopár udvart, a lecsupaszodott körtefát, távolabb, a kerítésnél a két eperfát, a rendezetten felrakott tűzifahasábokat. Szerettem itt ábrándozni egészen addig, amíg sosem tétlenkedő nagyanyám kitalált nekem valami égetően sürgős feladatot. Az mindig akadt. Udvarsöprés, vízhordás, jószágetetés, gangsúrolás és sok más egyéb. Nagymama rendszerető asszony volt. Minden nap feltakarította a műhelyt ebéd után. Az udvart is hetente legalább kétszer felsöpörte. Ilyenkor nyoma sem volt annak, hogy ott tyúkok, csirkék szaladgáltak kis idővel azelőtt. A ház hosszú gangját is gyakran felmosta. Amikor már nagyobb voltam, az én reszortom lett. Nem is hagytam volna neki, hiszen már idősebb volt, amikor engem „megkapott”. Két és fél éves voltam, ő már jócskán benne járt a korban. Ha jól számolom az éveit, már a hatvanhármat taposta. Nem látszott rajta. Nem is volt ideje az évein keseregni, hiszen mindig talált magának tennivalót.

Nagyapám hatvanévesen állt be a „suszterájba”. Tíz évig dolgozott itt, hogy hetvenéves korában nyugdíjat kaphasson. Ma is emlékszem arra a pillanatra, amikor nyugdíjba vonulása napján hazaérkezett. Három és fél éves lehettem. Vártam a kapuban. Láttam rajta, hogy járása kicsit ingatag, mosolya szélesebb, mint a megszokott. Ránéztem, majd gyanakodva megkérdeztem: — Te ittál, Tata?! — Nyomott egy barackot a fejem búbjára, majd ujját a szájához tette, úgy válaszolt: — Pszt, Nagyanyádnak egy szót sem! — Boldog voltam, hogy titkunkat megtartottam. Nagymama nem vette észre — akkor így láttam. Hogy valójában észre vette-e, azt sosem tudtam meg.

Ma talán furcsán hangzik, hogy egy hatvanéves embernek új életet kellett kezdeni. Akkor ilyen világ volt. Múlt század, ötvenes-hatvanas évek…hasonló a maihoz. Nagyapám addigi életét adta fel, mert nem volt más választása. Sokáig várta a csizmadia-láda, hogy minden reggel felnyissák a tetejét, kibújhassanak a sokat pihent szerszámok, és újult erővel táncolhassanak a mester kezében. Teltek a napok, a hónapok, az évek, a láda teteje csak néha-néha nyílt fel és hamar visszacsukódott. Nagyapám hatvanévesen kezdett dolgozni a cipész üzemben, nagyanyám otthon látta el a tennivalókat. Azzal persze nem számoltak, hogy egy hátramozdító is hozzájuk szegődik. Bevallom, én sem. Nem tudom, hogy terhükre voltam-e, sosem éreztették velem. Nagy-nagy szeretetben neveltek, gondoskodtak rólam. Ma már én is megtapasztaltam, hogy az unoka iránti szeretet mindennél előrébb való. Csak a gyermekünk iránt érzett szeretet hasonló, de ez annál is több, és mélyebb érzelem.

Már negyven év telt el Nagyapa halála óta, hamarosan követte Nagymama is. Olyan, mintha tegnap lett volna. Ha rájuk gondolok, magam előtt látom féltő, szerető tekintetüket, jóságukat, adni akarásukat. Sokat próbált emberek voltak. Túlélték a két világháborút, a kitelepítés borzalmait, első gyermekük korai halálát. Nem rokkantak bele az ötvenes évek meghurcoltatásaiba sem. Újra és újra tudták kezdeni életüket. Idős korukban is tele hittel, erővel, bizakodással. Sosem adták fel. Életük mozzanatai, az együtt megélt jó és rossz élmények mélyen lelkembe vésődtek. Példaképeim.

Erőt adnak a hétköznapokhoz. Az élet különös fintora, hogy ötvenöt évesen én is újrakezdtem. Valahogy úgy, ahogy a nagyapám tette annak idején.