Zoli a csíkos vadmalac a fatörzsnek vetve hátát, verte a cserkészdobját.
Úgy, hogy :- pam, pam, papapa pam. Nem hangosan, de akkor sem zavart volna senkit ha nagyokat ütne rá, mert a körvadászat után már nem lakott itt senki. Az eddigi állandó lakósoknak nyoma sincs már. Legfeljebb egy vadászkutya tudott volna listát összeállítani a szagok után, hogy kik lakták a házakat – ha megkérték volna rá.
Már jól bent járt az idő az őszben, térdig érő lombot hajthatott a szél, ha arra szottyant volna kedve. Reggelente néha már deresre fektette az almot a hajnal, hogy a bogarak nem győztek vacogva szitkozódni alatta.
Zoli a dobot két hete találta makkozás közben. Éppen a családdal, rokonokkal mentek csemegézni éjszaka – mert mindig így szokták – mikor elvetődtek az erdei parkoló közelébe, s miután jóllaktak, beültek egy egészséges dagványfürdőt venni a rovarok ellen. Agyarassy nagypapát ilyentájt, télköszönte előtt szokta a köszvény elővenni, ezért jött át ide Somogyba feredőzni, már a nyolcadik őszön gyalogosan Gemencből. Szegény már olyan öreg volt, hogy a foga is csak a nevében létezett, mivelhogy az utolsó agyarát is elvesztette egy felesleges verekedésben. Ma már tudja, hogy az is egy olyan utolsó, mindenkikapcája koca volt, na de késő bánat, ebgondolat.
A malacnak nem volt kedve belemászni a posványba, mert egy különleges rozsdazöld fenyőtobozt talált s azt rugdalta maga előtt, de még nem döntött, hogy hazavigye e később a gyűjteményébe ? Igaz, volt már ilyen neki, de talán jó lesz cseretartaléknak. Lehajolt, hogy megkösse lógó cipőfűzőjét – s jó uram istenkém! – akkor bukkant rá a dobra a bozótba.
A malacnak beledobbant a szíve az örömtől. A fehér oldalára körös körben egy sárga gombszemű babamedve volt pingálva, ahogy az éppen szétvetett lábbal valami virágkertben csücsül, s a dob felett tartja a verőket mozdulatlan. Azonnal tudta, hogy kincset talált. Rögtön nyakába akasztotta, mert egy igazi spárgából való bőrszíj is volt hozzá két dobverővel. Eleinte lelkesen, dobolva loholt, de aztán már csak csöndben csörtetett a mocsékos felé, ugyanis rászólt Kerekes bácsi az agglegény bagoly, hogy ne csapjon olyan zajt mert elijeszti neki az egereit, akik ilyentájt szokták a vacsoráját hozni. A vadmalac, miután boldogan átröfögte magát az utolsó bokrosok sűrűjén is, kezdte el újra a csodaszerszámát verni. Nagy lesz ám a csodálkozás, ha meglátják, hogy mit tud már ez az eszes malac !?
A Dobra lelés másnapján Papa – idegenek csak Babinsky úrnak szólították, mert úgy is hívták – megengedte, hogy a nagypapát elkísérhesse Fenékpusztáig. Arra is engedélyt kapott, hogy a dobját is magával vihesse. Útban Gemenc felé Szentgyörgyön még beugrottak vizitába Vera tantihoz.
Az Öregdisznó nevű parkos panziós menhelyen lakott Kocsér Vera idős hajadon, Nagypapa nagy, igazi legénykori szerelme. Na, de aztán az a Kocsér lány kikosarazta egy gazdag disznó kedvéért, akinek tölgyese volt vagy tíz hektár. Szentmihálykor, nyolc nappal a kézfogó előtt eltűnt az a gazdag tölgyes, és szégyenben hagyta világ csúfjára Verát. Lassan lassan idők múltával, félig még szűzlányként öregedtek rá az évek.
Mikor az otthon nyikorgó vaskapuján beballagtak szomorú volt látni az „ szeretethon ” öreg lakóit. Különösen szívfájdító volt mikor egy fehér kalapos vak koca, ahogy egy kockás takaróba, csöpögő orrú bácsikát tologat egy háromkerekű kocsin, miközben a reszkető, apró elaszott kan bömbölve dirigálja:
– Emma, jobbra! – meg – Emma balra ! Vigyázz te! most meg tócsába tolsz!
Emma meg csak szótlan gurította a kocsit – megszokhatta már az urától – de legalább még együtt vannak.
Már csak egy kaviccsal leszórt téren kellett átsétálniok, mikor elérték a szürke házat ahol Kocsér néni szobácskája volt. A két öreg hajdani szerelmes összeölelkezett, Zolit is összenyálazta csókjaival – ezt nem szerette a vadmalac.
A néni illően, urasan megvendégelte őket. Az öreget darált pattogatott kukoricával kínálta, majd aztán boróka snapszot is kapott rá, az unokát pedig makkos tortával kényeztette, aminek teteje gyönyörű sültbogaras mézes figurákkal volt teleszórva. Még búcsúztával megígérte, hogy meglátogatja a napokban a berényi családot. Még el sem érték a nagykaput, mikor Vera néni utánuk szaladt, s egy baboskendővel letakart kosárkát nyomott Zoli kezébe.
– A tortát meg vidd haza a többieknek!
Nagypapára rá sem nézett, csak állt előtte egy darabig szótlan a földet nézve, majd hirtelen sarkonfordult s pityeregve visszasietett a szürke házba. A határban elbúcsúztak. Nagypapa délkelet felé vette útját, a malac pedig Berény felé. Visszafelé loholva dobolt időnként, aminek ütemére vígan egymáshoz bokázták a nyakában a spárgán lógó cipők.
Mire meglátta végre messziről az ismerős erdőket, nagyon kifáradt és megéhezett. Ahogy egy csendes pagonyba ért, leült a fűbe, megmasszírozta a talpait és kinyitotta Vera néni kosarát, majd miután a legkisebb tortát megette, hanyattfeküdt. Karjait feje alatt összefonta, s bámulta az egymást kergető felhőket. Addig nézte őket, amíg maga is közéjük nem szállt s együtt vitették magukat a széllel. Elaludt. Alig karnyújtásnyira az ágon egy magányos seregély ücsörgött, futólag rápillantott az alvó malacra, elmosolyodott de aztán mivel éhes volt, tovább fojtatta a rovarok utáni guberálást.
