Király Attila : Könnyes találkozások

Ne aggódj, a következő életünkben is ott leszek neked

Kedves Attila, már-már levél… mégis inkább naplójegyzet.

 

Egy ilyen hosszú és fárasztó nap után, melyben csak hellyel-közzel sikerült elrendezni a napi teendőket, elkezdem olvasni az interneten kapott leveleimet, közöttük elsőként természetesen a tiédet. Igazából jót is tesz velem, hogy az eszedbe jutottam, mert a mai napom azon ritkaságszámba menők közé tartozik, amikor morcos, élhetetlen vagyok. Néha nem bírok a bennem lakó, sokszínű lélekkel. Lehet, hogy pusztán csak elégedetlenkedik, mert szerinte nem haladtam annyit előre abban a sok mindenben, amit egyszerre rám bízott. Jó lesz vigyáznom, nehogy sebtiben összecsomagoljon, és magára hagyja a testemet. Akkor aztán jól megnézhetem magam! Írod, nincs jó kedved, már sírtál is, mert eszedbe jutott, hogy nem lehet veled az egyik számodra fontos ember, akit az életben nagyon szerettél. Maholnap elérkezik a születésnapod is, de ő már nem fog tudni téged felköszönteni. Amikor a tortán imbolyogni kezd egy-egy gyertyaláng, könny futja el a szemed, a bánat így megpróbál menekülni, hogy ne fájdítsa tovább a szívedet. A fény aranyától keze melegét érzed az arcodon. Mindig valami értékesebb dologgal lepett meg, de neked már nem kellene semmi, csak ő legyen itt neked. Nyugodt szívvel mondanál le a világ összes kincséről is, csak még az egyszer láthatnád őt, hallhatnád a hangját. Azt, amivel úgy tudott simogatni téged, mint valami láthatatlan kéz. Akár száz vagy ezer kilométerekről, a telefonon keresztül. Hangba csomagolt köldökzsinór. Létezik. Most is előtted van az arca, és pereg benned egy végtelenített film, ami az együtt töltött időről szól. Igaz, hogy egy szék üresnek tűnik a nézőtéren, de nem gondolod, hogy épp most üzent neked általam azzal, hogy eszébe jutottál? Így közli veled azt, hogy ő sem felejtett el, és még mindig az vagy neki, akire egész életében vigyázott, és persze most is teszi, csak messzebbről. Ő már tudja, hogy találkozni fogtok újra, te még csak remélheted. Hol enyhébben, hol erősebben sajognak fel benned az emlékképek, melyeket szeretnél újra élővé előhívni. Megpróbálsz erősnek mutatkozni, saját magadat is becsapva ezzel, mert akad még dolgod a Földön bőven, és szeretnek is, de minden hiába. Sűrűn kapod magad azon, hogy egy doboz régi fénykép előtt ülve egyre csak fogynak vizesre sírt fehér angyalok képében a papír zsebkendők. Igen, ezek a dolgok nagyon tudnak fájni…és nem nagyon akarózik elengednünk azokat, akiket megszerettünk, akik törődtek velünk és vigyáztak ránk, de egyszer mindnyájunknak indulni kell. Az emlékek múzeumában lépkedve belebújunk egy-egy régi pillanat menedékházába, titkon azt remélve, hogy innen már nem kell tovább mennünk. Minden egyes könnycseppünknek külön-külön neve, története, íze van. Édes, sós, keserű, holott mind ugyanonnan bújuk elő. Az első erős fény, ölelés melege, botladozó léptek, mosoly, nagy büszkén hazavitt piros pont, kinőtt kiscipők, gesztenyegyűjtés, lehorzsolt térdek, csínytevések, és még hosszan sorolhatnánk. Az összes olyan sóhajtás, ami szüleid arcának ráncaiból kiolvasva nem mást, mint a gyermekkorodat jelentik. Közben szép lassan felnőttél, és elindultál egy másik úton. Véletlennek tűnő találkozások, szemvillanások, egy elhagyatott úton talált rozsdás kulcs, mely egyre csak hajtott téged, hogy megtaláld azt az embert, akinek a szívét nyithatja. Aztán ha jól gazdálkodtál vele, még ma is melletted van. Vagy hamarosan ott lesz. Akár éppen én. Most már elengedheted a félelmeidet. Igenis jó tartozni valahová. Még ha benned is bujkál a félsz, hogy elhagyhatnak. Tudod az élet szigorú tanító. Ha inkább mégis elhajítanád a talált kulcsot, csak jóval később mutatja meg a hiányát. Így tanítja a szívedet fájni. Persze szeretni is. Még a halál után is. Egy hosszú, meghitt ölelés, egy páratlan egymásra mosolygás, egy megunhatatlan beszélgetés, puha csókokkal a kimondott szavak közeit kipárnázva. Eszedbe jut egy elalvásig olvasott régi mese, amit évtizedek múltán lehet már a párod folytat neked, és éjjel fél kettőkor mindketten beleájultok a mondat közepébe. Réti tücskök éjszakai szerenádja, folyóparti hangulatvilágítás, melyet a csillagoktól kölcsönöztetek ki, és ne felejtsd el azt a szemtelen kis katicabogarat sem, amit álmodban azért raktam rád, hogy kezdetben helyettem barangolja be tetőtől talpig tested szívdobogtató tájait. Könny és mosoly libikókázik hát az élet játszóterén. Érdekes ez az álom. Közben Különös érzés fogott el. Már akkor elkezdtél hiányozni, mikor még nem is ismertelek.
….talán arra is emlékszel, amikor mindketten nekidőltünk annak az őzbarna színű kandallónak, hogy ne csak a szívünk legyen forró, hanem a hátunk is. Előtte még az időfolyó feletti hídon álltunk, és visszafelé hiába csikorgott a decemberi hideg a talpunk alatt, belül már rég kitavaszodott. Én akkor nem foghattam meg a kezedet, pedig már akkor is mennyire vágytam rá!
Az élet sokszor bonyolultabb a kelleténél. A levegő angyala, a halkan hosszú sóhaj szinte észrevétlenül lengi körbe most a szobát. Nem is kutatnám tovább az emlékeidet, rád bízom a folytatást. Mennyi mindent gyűjtöttél már, nem is volna elég egyetlen nap, hogy végigfuttasd magadban életed eddigi diafilmjeit. Ha hajnalban kezdenéd, lehet még az esti lefekvés után is ott fogsz ülsz álmodban a vászon előtt. Sokat tanultál, és majd eljön annak az ideje is, hogy tovább add a stafétabotot. Ha jól sajátítottuk el a leckét, és jól is adtuk tovább, minket ugyanilyen nehezen fognak elengedni, és mi is nagyon fogunk hiányozni. Igyekszünk majd a tudtukra adni, hogy köszönjük szépen jól vagyunk az új helyünkön és ne bánkódjanak miattunk. Csak egy ideig fogod magad árvának érezni.Kinél mikor érkezik a pillanat, nálad is kopogtatni fognak az ajtón, és a lélek szedelődzködni kezd benned.Talán hagy némi időt búcsúzkodásra is, de utána mindnyájunknak menni kell. Hiába nézünk vissza a földi létben hagyott társunkra, gyermekeinkre, barátainkra, és hiába nyílik szóra a szánk, ha indulni kell, ők már nem hallhatnak minket. Legalábbis nem az eddig jól bevált módon. Más csatornákat kell keresnünk, hogy tartani tudjuk bennük a lelket a következő találkozásig.Legyen ez az írás az egyik.

Hidd el, én is igyekszem lecsókolni a könnyeidet.

Legutóbbi módosítás: 2014.11.11. @ 18:14 :: Király Attila
Szerző Király Attila 85 Írás
1967. szeptember 17.-én, vasárnap hajnal előtt születtem a volt királyi főváros, Esztergom kórházában. Anyai ágon Fekete erdei német és bajor, apai ágon palóc vér csörgedezik az ereimben. Édesapámtól a Király, míg édesanyámtól az Attila nevet kaptam, így lettem magyar. Kis kitérőtől eltekintve többnyire a Duna jobb partján fekvő Nyergesújfalun élek. Kisvárosom északi pereme a trianoni gúnyhatár...ezért folyton honvágyat érzek országomban a Hazám iránt. Tanulmányaimat is itt kezdtem a helyi általánosban, majd a vegyipari szakközépiskolában folytattam, de úgy is fogalmazhatnék, hogy itt szabotáltam, mivel a mesék és a regények sokkal inkább érdekeltek, mint a tananyag bizonyos részei. Eddig két gyermekem született, Anna és Tamás. Jelenleg mindketten egyetemisták. Nem is kívánhatnék jobb gyerekeket magamnak. Versek írásába 14 éves korom körül fogtam, de ez csak amolyan első szárnypróbálgatás volt, amelyet a nagybetűs élet taposómalma hamarjában kerékbe is tört. Nem vagyok szolgalelkű, ezért nem szívlelem a láncokat, hiába csörgetik azt mások oly lelkesen. Közben eltelt több mint 30 év, mely alatt néhányszor élve reinkarnálódtam. Közelebbről tanulmányoztam a női lélek működését, és a politikát, melyek során, következtében életem időnként váratlan fordulatokat vett. Hordozok néhány kitörölhetetlen tetoválást a lelkemben, fejemben pedig a hagyományos mellett a női-magyar szótár egy halványabb kivonatát. Ahol a mások határai véget érnek, nagyjából ott kezdődnek az enyémek. Élő könyv vagyok, aki saját megírását érleli magában. Ha akarattal bántasz, a te lapod kitépődik, és én örökre becsukódom előtted. A versekről úgy gondolom, hogy nem én írom őket, hanem ők íratják magukat velem. Az én felelősségem az, hogy ez minél magasabb színvonalon történjen meg. Tartok vele valahol.