Éjjel éreztem a szívem,
fáradt voltam,
hát nem szorítottam rá józan érveket.
Míg álmodott,
merészen nyúltam a világhoz,
kitolva magamtól messze
a szigorú széleket,
így az űr helyén tér lett,
istentenyérnyi susogó tisztás,
fölötte pisla csillagok,
hanyatt feküdve néztem
az ég megannyi fényszemébe,
és azt ígértem,
holnap virágot bontok,
és ébredő madarat hintek az égre,
hisz minden jól van,
játszunk,
te fölöttem a magas,
én most a rét vagyok.
Mikor asztalhoz ültem,
még lázongva dobbant egy nagyot,
azután reszketeg megült bordáim közén.
Minden a megszokott rendben:
kérges tenyerén gőzölgő kávé,
görbe ujjával épp újravési ráncaim a reggel,
tükröm előtt tört vonalakkal
elnagyolva csendben ül az árva.
Ki akkora szemekkel nézett az éjszakába,
most lehajtott fővel vár,
míg ébred a néptelen utca,
s fakó kontúrjait nyüzsgő képekké bontja
a szürke láthatár.
Hallgatok.
Elsuhant a rét, az ég,
mintha utána nyúlhatnék,
kezem emelem, talán még látszik…
– mozdulok sután.
Majd elém jön nyújtózva az új nap,
néhány fegyelmezett szó,
s már nem jut át semmi a gondolatok
díszes rózsaablakán.
Legutóbbi módosítás: 2015.04.04. @ 14:35 :: Nagy Horváth Ilona