Krátereket szült
belém, hogy még látlak.
Árnyéka vagyok már
csak annak az árnynak
is, mi azóta lettem
a végtelent számolva,
tovatűnt percekben
ott álltam tétova.
Jobbra és balra is méri
szemem a terepet,
s mikor mindkét irányba
indulni nem lehet…
Bár szakadnék darabokra,
folyna el gondolat,
hogy nem nagyítanám versig,
minden apró gondomat.
Nem kell, lássalak, de
teszem ezt ezerszer,
kínozva kattintok önként,
képed nekem szer.
Nem beszél az hozzám,
mégis úgy hívogat,
hozzá cseng hangod fejemben,
a sok őrült pillanat…
Mindet, mit én okoztam,
s okoztattam veled.
Ez már múlt, elavult,
csak képeinkben mered.
Legutóbbi módosítás: 2014.10.04. @ 18:02 :: Furuglyás René