A galamb (Bevezetés)
Pörög, perdül, perdül, pörög,
Rece recével egybeforr.
Ingáz, siet, körbefut,
Lassul, oldalára hull.
Így múlik el minden.
(mint egy régi, elfelejtett dalban –
Gyerekkorom: a sok színes illat, eszme, vízió,
A kéz, a hang, a suttogás, éjente elaltató.
Az én tárt szemmel rámered mindre, mi már látható,
Pokrócba burkolt külvilág, otthonom, megnyugtató.
Pörög, perdül, perdül, pörög,
A kocka oldalára hull,
Évekké lesz, ha számot ad,
Szülők hangja kint elcsitul.
Kamaszkorom: a tisztaság, a mindig meg-megújuló,
A végtelen, mi újra tár, az álmot újraalkotó,
A kocsmabűz, a tárt karok, ujjam hegyén a tér-idő,
Magamba szívtam szüntelen, belőled hívtam elő.)
Így múlt el minden.
Pörög, perdül, perdül, pörög,
Lassul, oldalára hull,
Egy söröskupak fényein
A világ ellazul.
***
Még mindig ugyanaz a szoba. Kimeredek az ablakon.
Már nem látok mögé álmokat. Túl jól ismerem –
Jobban, mint a világot, mi körbevesz.
A telefon néma, a tévében valami next-gen sorozat megy.
Kint sem lehet most álmodozni –
A város fényei ködbe burkolóztak.
A telefon néma, ő már soha nem fog hívni,
Más utakra indult. Nem, és persze,
Ő sem fog hívni, de ha hívna is,
Ráraknám a telefont.
Persze, a kis céda –
Csak remélni tudom, hogy akkor legalább,
Akkor, ha mégis felhívna most, pont most,
Az utolsó percben,
Megint szenvednék egy kicsit.
Bár lehet, hogy csak próbálnék, és kinyitnék
Még egy üveg sört, és aztán bámulnám,
B Á M U L N Á M,
Hogy megint elfogjon az a stimulált,
Öngerjesztő tűz,
Amit egyesek balgán ihletnek neveznek.
Na nem. Rád raknám a telefont.
Ne szórakozz velem.
Az ilyen indulás előtti
Totálisan individuális pillanatokban,
Mikor az elfricskázott söröskupak
Még pörög a linóleumon,
És fejjel lefelé is, visszatükröződve,
Iránytalanul, hiszen tükörképe az ellenkező irányba pörög,
Az ilyen pillanatokban már nem hívsz, mert az,
Na AZ aztán betenne a karmának.
Meg amúgy is, a TV-ben elég ilyen van.
Már lassul. Lassul, cipőm felé tart,
De nem hagyom, hogy hozzáérjen –
Ennyin még nem dőlt dugába terv.
Nagy erőfeszítéssel odébb rakom a lábam.
Sznob dolog.
Az ablakon nem nézek ki,
És nem tervezem el előre –
Már rég megtanultam,
Hogy akkor pont nem úgy lesz,
De én ÚGY akarom, úgyhogy nem is gondolok rá:
—————————————–
Lehetne, ha nem lennék ilyen begyöpösödött,
Búcsúleveleket írni,
Meg elhívni a legjobb barátomat,
Hogy epikus hevülettel felszólítsam,
Hogy gyere velem, hagyjunk itt egyszerre mindent.
De hát az ilyen nagyívű, romantikus gondolatok
Ma már túlhaladottak, és hát sznob is vagyok.
Nem, csak még megiszom a sört –
Nem viszek magammal semmit –
Majd mindent megveszek útközben valami hangulatos,
Isten háta mögötti pihenőhelyen.
Ami kell.
Nem írok búcsúlevelet,
Nem hívsz,
Nem hívok én se senkit –
Talán rendbe kéne rakni a szobát,
De nem, ha egyszer hazajövök,
Minden várjon így – a telefon is, némán,
Papagájom a ketrecében,
Macskám dorombolva az ágyon,
Boxerek, papírok, könyvek szerteszéjjel –
Minden pont ugyanígy.
Már megint túl sokat szentelek a nagy barokk érzésnek,
Megint arra gondolok, ami már nincs is bennem,
Valahogy egy pillanatra megint azt hiszem,
Hogy van még mit megélni.
Nem is azért indulok.
Nem holmi így meg úgy értelmezhető élmények átélése miatt.
Csak látni akarok.
Megtapasztalni.
Sodródni.
Nem hívsz.
Jó. Elég volt.
A söröskupak lassan oldalára hull –
De ezt sem várom meg, túl patetikus lenne.
Indulok.
S az üres szobában mögöttem
A söröskupak
Az ajtó nyikordulására
Pörög, perdül, perdül, pörög,
Ingáz, siet, körbefut,
S lassan oldalára hull.
***
A régi út íve, mint egy elfelejtett részegség
Mozgolódása a gyomor sarkain,
Kígyózik előttem, s a ködbe fúl.
Hideg van. Tél.
A vár falának lőréseibe bújva
fázós galambok dideregnek
szárnyuk alá dugva kis fejük.
Egy közülük még nem talált otthonra.
Verdes, lyuktól lyukig repül.
Az egyik résbe bebújik –
elmosolyodom.
De rögtön kireppen:
egy másik galamb néz ki rá
turbékoló párja előtt állva
a zug kapujában.
‘Az én fészkem. Repülj tovább.’
És a galamb verdes szárnyaival,
és lábával a fekete üregek párkányába kapaszkodna -,
hisz fárad már
– fogadják be őt is –
de sehol nem lehet maradása.
Egyre lejjebb süllyed,
néha még vissza- visszatér,
hogy hátha ő is befér,
majd végül a járdára hull,
és a latyakos úton
távolodik.
‘Repülj tovább.’
A busz ugyanúgy áll meg a régi téren,
És én ugyanúgy állok ott, mintha csak
A régi iskoláig mennék.
Zsebembe nyúlok egy cigaaretta után,
S a papíron ráncot gyűrök profiljaitokra.
Felszállok, végignézek az ismerős-ismeretlen arcokon –
Nem tudják.
Nem fogják megtudni soha.
A végállomásról a város határa felé indulok.
Alig merem bevallani magamnak, hogy kijátszottalak,
Ahogy magamat is kijátszottam, te céda.
És téged is, te fekete szűz, te angyal.
Mindketten itt lapultok zsebemben.
–
S ahogy a busz megáll, és ő kiszáll,
A lámpa árnya is megáll
Lassul, oldalára hull,
S egy jövő színes fényein
A világ ellazul
———————————-
Arcképcsarnok – Bevezetés (A galamb)
Legutóbbi módosítás: 2008.01.03. @ 18:32 :: Kovács-Cohner Róbert