Nagyapa most is, mint mindig, azon tűnődött, hogyan fájhat a már nem létező lába állandóan. Mostanában kapta meg az új, „fenemód modernes” protézisét, ahogyan ő szokta emlegetni.
A minap már annyira megszokta, hogy a kedvenc karaszolójára támaszkodva kibicegett imádott virágaihoz.
De szeretett engem is okítani, vagy elmondani viszontagságos történeteit, ami legtöbbször a háborúról,
szerelemről szólt.
Néha esténként elgyötört arccal a távolba révedt azzal a melegséget sugárzó kék szemével.
Egy májusi alkony rubin fényénél üldögélve, valami fontosat mondott nekem:
— Tudod, Bözsikém többféle fájdalom létezik. Van olyan, mint amilyet a levágott lábam helyén érzek, és kínoz folyton, pedig a lábamat az oroszok földjén hagytam rég. És van olyan fájdalom is, ami szintén nem látható, csak keservesen kínozza az ember lelkét, ilyen a szerelem, kicsi Bözsi… Nagyanyádért fájt a szívem, mert itt kellett hagynom, mikor elmentem a háborúba… És bizony ezt úgy hívják, fantomfájdalom, de azt az érzést nemcsak a lábam helyén éreztem, hanem a szívemet is ugyanilyen, fantom-szívfájdalom gyötörte addig a napig, amíg drága jó nagyanyádat a keblemre nem öleltem abban a boldog percben, amikor a Don-kanyarból, élve hazatértem.
Legutóbbi módosítás: 2015.10.21. @ 11:15 :: Nagygyörgy Erzsébet
