1974-ben született Orosházán. Másfél éves korában az anyai nagyszüleihez került Hódmezővásárhelyre. 15 éves volt, amikor megírta első versét. Több alkalommal is nevelőintézetbe került, ami később rányomta bélyegét a verseinek témáira is. Több verse szól az elhagyatottságról, illetve a magányról. 24 éves korára felhagyott a költészettel. Saját szavaival élve kiégett. Ebből az korszakból kevés vers maradt fenn, bár néhány utólag nyomtatásba került a Múló percek sínjein kötetében. 2007-ben kezdett el újra írni, egy lelki trauma után. Azóta három önálló kötettel rendelkezik és 22 antológiában szerepel szerzőként. Több verseskötet, antológia szerkesztője, a Dél-Alföldi Művészeti Kör (DéeMKá) egyik alapítója, a hódmezővásárhelyi Kárász Kör alelnöke. Két fiúgyermek apja. Jelenleg Szegeden él.
Eddig megjelent önálló kötetei:
Made in az idők hajnalán (Neo-transzilvánista Irodalmi Páholy, 2011)
Félresértett szavak (DéeMKá, 2012)
(hu.wikipedia.org)
Múló percek sínjein
Ez a kötet 1989-2014 esztendőkben írt verseim válogatott gyűjteménye. Egy részük már publikálva lett különböző folyóiratokban, antológiákban, illetve az eddig megjelent két kötetemben. Az első verseim huszonöt éve íródtak, amelyek az akkori önmagamat tükrözik. Arra törekedtem, hogy egy átfogó képet adjak huszonöt évnyi verseimből úgy, ahogy egy fa hagyja rá az évgyűrűit a világra. Negyven éve járom kiszabott utam. Verseim ajtók. Bennük és általuk újraélek – élek újra. Oldok és kötök – megtartok és elengedek. Pillanatot, indulatot, vágyat, szerelmet és gondolatot. Életet és halált. Büszke esendőként vagyok ember, férfi és magyar. Emlékeztetőül: születtem 1974-ben Orosházán.
ÖNMAGAM BENNED
Mellünkön pecséttel szültük meg magunkat
elkárhozott, éhes percek közepette.
Gyermek ujjaink között lüktető hússal,
mikor a csend ajkainkat körbelengte.
Hallgatag lett minden, akárcsak a láda.
Ott lent a mélyben terebélyesedő ősz,
s elhullott levelek alatt könnyek árja,
melyben az idő oly kegyesen elidőz.
Varjakká vedlettünk, agg dögevő csősszé.
Szemed már nem keres égő tekintetet.
Tegnap visítva szültél, nevetve öltél.
Isten is csak úgy tett, ahogy rendeltetett.
S mikor tudni fogom, végleg el kell mennem:
Önmagam ölelem, majd önmagam benned.
TOLLBAMONTÁZS
Ezernyi kép rejlik bennem:
megrekedt pillanatok.
Szavakká nem mutálódó
körém szőtt indulatok.
Néhány könnycsepp, olykor a tél
– latyakos, sós kényszerek.
Anyám arcán az agg Halál.
Az összeforrt vérerek.
“…ez a kötet nem csak líra, de lírai regény. Egy lélek kibontakozásának regénye. A homályos alak egyre élesebben, egyre magabiztosabban mutatkozik meg az olvasó előtt – olykor jelmezben: Lelencország farkasaként, gyöngyfüzér-bohócként – olykor játékosan, mégis mindig szomorú komolysággal és pőrén. Sebezhetően és sebezhetetlenül…”
(Kovács Ágnes, a Dél-Alföldi Művészeti Kör alapító tagja, költő)
ISTEN LÁNCOS FENEVADJA
Apámnak a gyomrába mart.
Anyámat félig megette,
mire rájött: élni akar.
Addigra már eltemette
két kezem. Ám kivert szívem
már Érte sem úgy zokogott.
Szemem is csak szalon-híven
a délceg naptól pislogott.
Csabikámat nem érte el:
Idő előtt elmenekült.
Csabikámat nem értem el:
a végén végleg elmerült.
Vajon engem mikor mar meg
Isten láncos fenevadja?
Talán fejem lesz az a hely,
’hová magát befalazza?
Ha majd jő, daccal viselem
elődeim ős-fájdalmát.
Bár az embert hite sem
védi – nincsenek nagy csodák.
A szívemből nem fog enni.
Túl rágós, dacos az a hús.
De jó lenne csak úgy lenni.
Időn és csontjaimon túl.
A VERS (JÓNÁS TAMÁSNAK)
A vers: fogantatás. A vers: szülés.
Ébrenlét, álom, hófehér gyermek.
Évek között bölccsé törpülés.
Megroggyant idő kényes kegyelme.
A vers szerelem. Vergődő szajha.
Anyámmá váló mágikus szavak.
Valami erő. Nem t’om, mi hajtja.
Szelíddé váló elvérző vadam.
A vers gyötrelmem, kolduló titkom.
A legutolsó feltörő kétség.
Még engedd, kérlek, borom meginnom.
Holnaptól szép leszek neked. Én-szép.
Negyven életév, huszonöt éves jelenlét az irodalom területén, lehet-e a számvetés ideje, még sem a pálya, sem az élet delén? A bölcsesség eljött-e vagy ezután eljövendő? Játék-e vagy már komolyra fordult? Az irodalomszervező költő, az avantgárd nyitottságában néha szarkasztikus versíró, filozofálása egyre kérdőbb, egyre markánsabb.
“Megvakult ablakban állok. / Deszkáknak mesélek gyermekmesét.” (Kijelentések) – vallja, bár a halál, a félelem, a múlt Adyja vagy az Édesanya s akik belakják a temetőt kísérik az útját. Mégis: “marakodjon az aki fél / én olykor írni szoktam” (Törlesztő részleg) vagy éppen “Vers vagyok. / A lélek egyfajta tükörképe.” (A jövőhöz) – találja meg a feloldást.
(Radnai István, Magyar Írószövetség)
CSILLAGHALÁL
Messze mentél. Túl messzire mentél.
Csak kellene nekem több is ennél.
Szavaid, a nyelved, a véres húsod.
A szádon kiszáradt, érdes rúzsod.
Messze mentél. Túl messzire mentél.
Én meg maradtam itt, felkent szentté.
És magam felé hajlik két kezem.
Jó, amikor vérzem. Ha vétkezem.
Messze mentél. Túl messzire mentél.
Hiányod fáj, mégis szebb a szebbnél.
Kerubok szeme kísért az úton.
Beléd szerettem alvadt tejúton.
VERS MINDEGYKINEK
Vers vagyok
– mindegykinek:
szájra éjülő titok.
Magamra vállalt bűnök mögött
mégis több vagyok,
mint egyszerű szitok.
Belső hangokból születtem,
belső kényszerekre.
Nincs mit elvenned belőlem
– vér alattam, ég felettem.
Bizonytalanul, markába zárva hozta a kincseit. Odamutatta, belelestem. Pár kavics volt. Megforgattuk. A századik szó körül a testvérem lett. Most messziről nézem, ahogy kiáll a fénybe. Ragyog. Feketeárkos szemmel is ragyog. Így kellett ennek lenni, tudtam, hogy így lesz. Hogy nézem majd és büszke leszek. Hiszen csak pár kavics volt… de micsoda kavicsok!
(Nagy Horváth Ilona, költő)
Jagos István Róbert retrospektív kötete évtizedek fájdalmát, néha örömét mutatja be, a leghatásosabb költői eszközökkel. Olykor megidézi a nagy elődöket, de mindenképp egyedi hangvételű, mély líra. A Múló percek sínjein című könyvet melegen ajánlom mindenkinek.
(Stiller Kriszta, költő)
Jagos István Róbert (de hadd nevezzem Jaginak) korunk féktelen – ámde gyökereihez, fájdalmaihoz, szeretteihez a végsőkig ragaszkodó – költője. Versei hol sokkolnak, hol leültetnek, hol nyitni kényszerítenek olyan világok felé, amit eddig nem ismertünk, vagy csak féltünk megismerni.
(Szécsényi Barbara, a Dél-Alföldi Művészeti Kör alapító tagja, költő)
(Kapható az újságárusoknál.)
Jagos István Róbert:
Már megint szemet adtál nekem
Ha anyám kikaparná magát a földből,
mint mai nőstény-Jézus, és annyira
szeretné önmagát, ahogy engem utált,
amikor túl részeg volt ahhoz, hogy csak
úgy elviseljen – talán újraszülne.
Kenegetné újszülött seggemet,
aztán ráunna és vermutba ölné
napi műbánatát. A villany felé fújná
a piros Bondot, emléket állítva a
tegnap Románcának.
Én meg élnék. Sírnék,
szarnék és hányásomban feküdnék
keresve téged. Fogatlan számban
kitiltott szavak: A kurva anyád, Jézusom!
Már megint szemet adtál nekem.
Jagos István Róbert:
csontritkulás
a bontó és építőszakaszok
összhangja zajjá vált
majd eltűnt
(akárcsak én)
törtél-zúztál
köveket aggattál rám
gerincedben a hatodik csigolya voltam
