Tudom, nehéz megértened
falamat magam körött.
Bocsánat. Kérlek.
Most így Jó.
Időt kérek.
Felfognám,
mi nehezen felfogható:
Vagyok. Leszek.
Elmondok valamit,
remélve elér téged:
Bánt, hogy nem én irányítom,
nem rajtam múlik
– hónapok óta – az élet…
hogy egyet lépek, s
válaszul mellbe csap
a gonosz;
hogy földre esek.
Aztán újra.
Ájulás, felállás, ájulás…
meg a kérdések, hogy
“miért?! Mi végre?!”
Ki merészel őrlődni
– a holnap-kapu előtt –
lépésen helyettem?
Ki döntheti el, akarok-e
– igen, ismételt szó.
Döntés. Mert hangsúlyos! –
még bármit. Akármit!
Látni, bánni, fájni, félni…
Tudnod kell, ismersz, nincs baj.
Sokan fogtak – eddig is –
torkomra nyugodt óráimban,
ha nem zavart,
mit gondol más.
Mert változ(hat)ok(?).
Mindennek sorsa az.
Engedd titkolnom,
mikor kényelmes a hely,
ahonnan menekülnék.
A mély. A lent.
Ahol a körülményre foghatom
kínom, vétkem,
hibás mozzanatom.
Szinte hallom.
“Át kell lépned korlátaidon.”
Igen. Néha. Néha sikerül is.
Most nem. Nem.
Fogadd el. Most így jobb.
Magam. Szólok, ha nem.
Látni fogsz egészen.
Gyűrötten is,
és nem addig, amíg
jósolták az okosok.
Tovább…
Hihetetlen. Ugye?
Át kell értékelnem azt,
amivel mára már sikerült
megbarátkoznom: Halott.
(2015. április 8.)
© Pilla
Kép: azeletigazsaga.net
„Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni.
…és ha az ember él, akkor mindig történhetik valami.”
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 11:57 :: Pilla S.M