Himbál a vonat, lehunyom szemem,
benne marad egy csenevész akácbokor.
Meg-megáll, majd újra lódul velem,
mint az állomáson tántorgó lámpasor.
Tél van, hideg fényeket sír az ég,
szürke szálak sz?nek be minden ablakot.
A d?l?úton legelész? éj,
lomhán neszez sápadó csillag abrakon.
Csak hallgatom hogyan zokog a vas,
alattam száz szikrázó húsörl? malom.
Valami rág, akár lábát a vad,
ha csapda csattan, lám vinnyog az alkalom.
Most messze van ki meleg hajnalon,
alabástrom szoborrá vetk?zött nekem.
Ám b?re íze úgy ring ajkamon,
akár végtelen az acél kerekeken.
Kat-kat, elég utolsó zörejnek,
a zúzott köveken ágyam már bevetve,
És véremet csókolják hópelyhek,
gyönyör? arcom a semmibe temetve.