„Naiv költő vagyok, szabályok nélkül, a pillanatnyi érzésektől vezérelve írok. Így született ez a könyv is. Akár a víz az olvadó ereszről a vízcseppek, úgy folytak ki belőlem a gondolatok is. Lassan, hűvösen. Hogy holnap mit fogok tenni, nem tudom. Talán várom az újabb olvadást.” – Éles Attila
Éles Attila:
Nem bírom a csendet
Nem bírom a csendet,
a semmi suttogását.
Szétárad bennem, mint a vér,
vörösen lüktet a szemhéjam mögött.
Fáradtan ülök az ágy szélén,
mellettem még meleg a lepedő,
ahol ültél.
Nem bírom a csendet,
száraz ujjaimmal a hajamba túrok.
Felzizzen, mint amikor szél szalad végig a nádason.
Minden olyan hangos.
A moraj, amit viharnak hittem,
mellkasomból jövő halkuló szívdobogás.
Könnyeid, akár szétszórt fényes aprópénz,
beterítik a padlót, egészen a nyitott ajtóig.
Kezeim a fülemre tapasztom, hogy
ne halljam a semmi suttogását.
Most nem bírom a csendet.
A kötet ajánlása:
„Úgy fúj a szél, mintha félne, nem fújhat eleget.
Egyedül ülök a diófa ágán, a világ tetején.”
(Diófa ágán ülök)
Ki ne érezné ezekből a sorokból a magányt, a vívódást, a játékosságot? Éles Attila második verseskötete magában hordoz mindent, amit egy költő a legtisztább, a legegyszerűbb, ugyanakkor legösszetettebb mondatokban kifejezhet. Olvashatunk ebben a kötetben szerelemről, lélekről, elmúlásról, magányról — gyönyörű képekben, megható fordulatokat, költői kifejezőeszközöket használva néhol központozott, fegyelmezett, néhol játékosan szabadon áramló sorokban —, de a gondolatokból mindvégig az élethez való töretlen ragaszkodás árad.
A szerző kiált felhívással, kétségbeesetten: „Törődj velem!”. Kér aggodalommal, melegséggel: „Fogd a kezét”. Szól könnyedén, áttetsző, tiszta képekben: „Álmodtam rólad”. S megszólít fájdalommal, önmagával is küzdve: „Kétségek”.
A lélekversekbe mélyedve szinte a természet egy-egy darabkájának érezheti magát az olvasó: „Fa vagyok”, „A Nap felé”, „Jégbe zárva”… S ha elhalkul a hang, mi is csak suttogni merünk. „Most suttogni kell”
A kötet harmadik részében egyre gyakrabban találkozunk szomorú, bánatos hangokkal, de a komorabb, ellentmondásosabb hangulatú képek mégis nyugtató, önbiztató hangulatban olvadnak fel: „Végre ébredek”.
Véleményem szerint ebben a néhány sorban fejeződik ki leginkább az emberi életnek az a vetülete, szemszöge, melyet csak egy költő láthat:
„felszállnak a színes ködök
mindenki bohócnak öltözött
nevetek rajtuk hangosan
felettem angyalszárny suhan
és mellém ül egy óriás
kaszáját lengető komédiás”
(színes ködök)
Talán nem is véletlen, hogy legszívesebben szüntelenül idézném a szerző szavait, hiszen az a csoda, amit másképpen nem is élhetünk át, csak, ha verset olvasunk, nem fogalmazható meg. Érteni, érezni kell úgy, ahogyan a költő látja, láttatja.
E kötetet lapozgatva, melyet minden olvasónak szívből ajánlok, nem is írhatok mást. Jó olvasást, töprengést, elmélkedést, merengést kívánok. Szállnak a sorok, játszanak velünk, mesélnek, fájnak, elringatnak, meghatnak. Kell ennél több?
Vajdics Krisztina
Éles Attila:
Nyári zápor
Elmúltál, akár a nyári zápor,
amit a gyors szél messzire sodor.
Illatod maradt itt.
Friss ózon, fű, édes eper,
ami onnan szállt fel,
ahol a felhők közül előbújó nap
megcsókolja a földet
és a forróság.
Jó, hogy létezel.
Távol még látni a szivárványt,
ahogy átöleli az eget,
de színei lassan feloldódnak
és eltűnnek veled.
Nem lélegeztünk együtt eleget.
Elmúltál, akár a nyári zápor.
Mégsem szűnsz bennem sajogni.
Visszatérő fájdalom vagy,
folytonos lüktetés.
Néha izzó vágy, olykor
szerelmet ígérő remény,
üresség.
Már elmúltál, akár a nyári zápor.
Az e-könyv megrendelhető, megvásárolható az Élő Költők Könyvklub oldalán:
vagy
Email: eles.ati@gmail.com
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: Adminguru
