A semmi fogságából magamat kitépve,
végtelen küszöbén tétova létem fogódzót keres.
Esdeklőn nézek, de csak fintorog a Van, méltatlan dühöng:
Ez miért jött, nincs már szabad hely!
Csak meghúzom itt magam! – szégyenem szűköl –
én gáncsot nem vetek, azt sem tudom, hogy kell!
Egy próbát megérsz! A délceg vigyorgó erény
port rúg az arcomba, s a lihegő tüneménybe ölel.
Dobbanó ereim, muzsikát zsibongnak,
szemtelen látomás örvénye zizeg:
Jogom van a létre, maradhatok végre,
sorsom lesz nekem is, már kattognak a sínek!
Csak lassít a süvölvény, már ugranom kéne,
csupa-ránc sors pisszent: saját felelőségre!
…és fut a szél, gőgicsél, vasakon fütyül.
A fogódzót megkaptam, én tapasztalatlan.
Csak éhes ne lennék, és ez a rengeteg kellék,
rám aggatott emlék, mások kacatja ne húzna úgy!
Megszokások tára legyen abraktarisznyája Pegazus csikajának?
Dohogj te gép, dohogj, veled dohogok.
Körülöttem szépek, tán ezrek is élnek, de
tömeges magányuk hőkölni késztet: Jó vonatra szálltam?
Megköveznének-e, ha sminkjüket lemosnám,
s ott állnának pőrén, ránc, ránc hátán mindegyikük bőrén?
S azoknak ott, kik szembe robognak, kél-e kedvük
pazarolni percet… de hiába merengek,
nem lassítanak, hogy hallják, húrjaink mit pengnek.
S mi maradunk dacos düheink buta árnyékában.
*
Állomások várnak, remények szállnak!
Talán a káoszból rendre ős álmom toppan,
s nem kérdezi honnan, merre futnak sínek,
bezárjuk a fülkét, miénk lesz-e sziget!
Odakünn, kártyázzák csak el a világot!
Tombolán bombát, divatokat rondát adjanak, vegyenek!
Nem nyitunk házalónak ajtót, vacakot, mulandót
lelkünkre nem veszünk, csak hisszük,
hogy a párhuzamosok egyszer összeérnek.
Legutóbbi módosítás: 2014.11.25. @ 09:40 :: KKovácsKároly
