Kovács-Cohner Róbert : Arcképcsarnok IV.

A spanyol lány

 

A fekete szűz egy buszon olvas éjjel –

Az éjszakai járaton tart hazafelé.

Egy pár részeg ül le röhögve elé,

Arcához érnek karneváli kéjjel.

 

Ő csak olvas, talán fel se pillant,

Amíg a busz az éjjelbe hasít,

Szőke haján egy kéz végigsimít,

Míg távol álmosságom épp ellillant:

 

Újdonsült barátommal az ajtó

Sárgán világló csíkja felé haladunk.

Bozóton vágunk át:

Egy tövis felsérti tenyerem.

A ház régi építésű,

Falusi – új lakói bevándorlók –

Nem jutott pénz a tatarozásra.

 

Az ég felé nyújtózó, rideg kő

Nyomasztó, szürke hidegét

Meleggé varázsolja

A bentről áradó cigányzene

A flamenco és az osztrák folklór

 

Keveredő taktusaival.

A másik vándor halkan tárja ki a fa ajtót,

És megfagyott szívünkbe árad a zene és a fény –

Egy lambériás, kis szobára látunk:

 

A pultnál harsány nevetéssel

Egymás keblére borul két barát.

A szobán előttünk át meg át

Cikázik a tarkaság, kevéssel

 

Didergő lábujjaim előtt.

Szinte észre sem veszem: magába ragad,

Elnyel minket a szédítő forgatag.

Zihálva szedem a levegőt.

Egy asszonnyal táncolok, rám nevet,

Egyik kezében tequilás üveg –

Minden fordulatnál az ingemre loccsan.

Vén cigányasszony, a szeme kacag,

Arca pírja orrán összpontosul.

 

Nadrágom simítja, magához ránt,

Gigászi keblei alatt alig kapok levegőt,

De már elragadt a vágy, és kezdő kamaszként élvezem

Bölcs, sokat tapasztalt párom

Kérges kezének ügyes trükkjeit.

Cimpája megremeg,

És öblös hangon felnevet:

Ellök magától, és én egy másik

Asszony karjaiban landolok.

A lánya lenne?

Nem; túl csenevész:

Fekete szemei alatt fekete karikák.

Hosszú, zsírsötét haja göndör fürtjein

Megcsillannak a lampion fényei –

És máris új és új karokban találom magam,

És a tarka forgatag

Kacag, csak kacag –

Barátom keresem, lábujjhegyre állva,

Míg egyensúlyom próbálom megőrizni

A hegedű szavára,

És végre meglátom őt:

A sarokban egy tizenéves, kövérkés leány

Csókjait épp ernyedten fogadja,

Míg keze a formás tomporon pihen.

Rámkacsint.

S kiáltja: ‘Ne félj. Hisz éjszaka van.

Soha többé nem látnak viszont.

Pillanat, megállj!

Felejtsd el Istent, meg a fránya zongorát:

Majd holnap másnaposan megkeresheted.’ –

és nevet, csak nevet.

 

Már nem látom őket, elsodor az ár –

Lepattogzott lakkú körmök karistolják testem:

Kézről kézre adnak a lakodalmas lányok.

Szédülök, a világ összeszűkül szemem előtt,

menekülőre fogom.

Csak most fogom fel lassan, hol is vagyok:

A falat támasztom zihálvs,

Körbenézek a teremben.

 

A pultnál osztrák és spanyol urak

Tömény italok felett dajdanoznak.

A kövér csapos bajszán felkacagnak –

Házigazdájuk meg rajtuk mulat.

 

Sok izzadt, csatakos spanyol ifjú vére

Alkoholtól fűtve táncol az arcára –

Megfelelne ő ma minden replikára:

Sosemvolt kalandjairól harsányan mesélne.

 

Nem tudom, mit érzek, mit gondolok.

Csak hagyom, hogy átáradjon rajtam

a százféle tarka benyomás.

A férfiak részegen énekelnek,

Dalokat kérnek a cigánytól,

A szakadt fehér ruhás, izzadt nők

Asszonyságukat, gyerekeiket feledve,

Extázisba esve húzzák a tánctérre magukhoz

A becsípett fiúkat.

Áll a bál.

 

Jó így figyelni halkan,

Saját csendemre találva.

Az ablakot nézem, ahogy egy tölgyfa árnya

Beles a korhadt fa zsanérokon –

A táncolók arcán átsuhan egy árny.

 

Egy kéz ér vállamhoz – épp csak megérzem, –

A cigány bájitalok bódító illata orromba oson.

Szinte hallom, ahogy kecses ujja ingem szövetéhez ér.

Hátrafordulok.

 

A spanyol lány mintha csak tévedésből

Került volna ide.

Fehér alakja a háttértől különválik,

Kontúrjai élesen elhatárolódnak

A tarka, tomboló sokaságtól.

Halk, nyugodt lélegzetvétele

Tisztán visszhangzik dobhártyáimon

A zsibongó zenében.

Fénylő haja sápadt arcára omlik,

És halkan, tört németséggel

Hozzám szól rekedten:

 

‘Kérsz egy kis bort? Kimenekítettem.’

 

És felém nyújt egy műanyagpohárban

Valami vérszínű, hűvös nedűt –

Nem tudom, beleihatok-e,

Nem varázsol, vagy átkoz-e el

Ez a buja, sámáni lány.

 

Ahogy a borért nyúlok,

Törékeny kezéhez érek –

Hideg, mint az éjjel.

Szemébe nézek,

És ő visszanéz belém

A céda és a fekete szűz

Tekintetével:

 

“Én vagyok az ara.

A férjem? Ott támasztja az asztalt –

Nagyon sokat ivott.”

 

A sarokban egy vörösboros ingű,

Fiatal spanyol az asztalra borulva

Magában motyog.

 

“Táncolunk?” – kérdezi kacéran,

mikor látja – buja mellein pihent meg szemem.

“Nem tudok táncolni”

“Megtanítalak.” – és már fogja is kezem,

és finoman húz maga után, vissza a tömegbe,

míg a nők bíztató mosollyal minket figyelnek –

a kövér asszony, és a fáradt, sovány leány is

a tánctér szélére húzódik –

katalán asszonyok sorfala mellett

a spanyol lány a középen megáll.

 

És én meg- megremegve,

A bor tüzét érzem torkomban,

Míg ő kezem csípeje felé húzza finoman,

És végig,

Végig szemembe néz.

Nyakam átkarolja, és én

Elbódulok titokzatos illatától –

Egyet lép, követni próbálom,

De lábára lépek.

Az asszonyok halkan felvihognak,

És hátrálni szeretnék,

De a kövér asszony a kör széléről visszataszít.

A spanyol lány rám néz komolyan,

És mellkasomra hajtja fejét.

A zenekar lassú hegedűdallamba kezd,

És mi táncolni kezdünk.

 

Magam sem tudom, meddig tart ez így –

Összeforrva, mágikus harmóniában,

Mikor hajamba borzol,

Rámnéz,

újra megfogja kezem –

Az ajtó felé indul.

 

‘Fejembe szállt a bor.

Nem akarok egyedül sétálni.’

Menjünk innen ki kicsit a csendbe.

 

És elindulunk az ajtó felé,

és ő combom simítja.

Hallgatom közös csendünket,

És átkarolom vállát, mikor egy hang harsan fel

A pult felől – spanyolul kiált.

 

A lány odapillant, és rémület szemében –

Sikoltani kezd, míg kezem melléhez szorítja:

 

És az asszonyok felrohannak az emeletre,

És elmosódó kiáltások,

És én szédülök, és csak azt látom,

Hogy a sarokban lévő asztaltól tántorogva

Felkel a vőlegény,

Míg barátja a pulttól egy kést ad neki –

Felém rohannak,

És a lány magához szorít és sikolt,

És nem értem mit beszél –

A férfiak dühtől vörös szemmel

Tartanak felém.

 

A másik vándor a tömegből felbukkan,

vállamra teszi kezét,

És elránt a cédától, a fekete szűztől:

“Szaladj, testvér!”

Feltépi az ajtót, és magával ránt,

 

És már csak bokrok, és tövisek,

Ahogy belém nyilall a fájdalom,

És nem tudom, én futok-e,

Vagy csak ő vonszol maga után,

És egyre halkuló spanyol kiáltások,

És a Fiat kék foltja valahol ,

És léptek nesze a bozótban,

Egyre távolabbról –

Mikor megállunk.

 

Egy rét közepén zihálunk –

Nem is látom már a házat.

A másik vándor térdét támasztja,

Rámnéz, és csak kacag, kacag –

‘Testvér, te aztán tudod a módját!’

 

Nem érzem már a hideget.

Csak nézem a vándort merőn,

És a céda szűzi arcát látom magam előtt,

Ahogy forró testét testemhez szorítja,

És míg szemembe néz,

Sikolt,

Csak sikolt.

 

A semmi közepén lefekszünk a rétre,

Hisz nem mehetünk vissza –

A deres fűbe heveredünk,

Az eget nézem,

Míg a vándor mellettem kacag,

És lassan belőlem is egy sóhaj felszakad,

S végül én is nevetni kezdek,

 

Míg a fekete szűz a buszról leszáll,

És a néma utcán elindul hazafelé,

Az eget nézi, s kezét feltartja arca elé:

S míg könnye az aszfaltra hull, lassan megáll:

 

 

Hazaért.

 

———————————-

 

Arcképcsarnok – Bevezetés (A galamb)

I. A fekete szűz

II. A céda

III. A másik vándor

IV. A spanyol lány

V. A dáma

VI. A hagymaárus asszony

VII. A párizsi teaillatú diáklány

VIII. A két eladó

IX. A másik vándor 2.

X. V-effektus

XI. A lord

XII. Lindy

XIII. A mágnás gyermeke

Legutóbbi módosítás: 2008.01.08. @ 17:05 :: Kovács-Cohner Róbert
Szerző Kovács-Cohner Róbert 111 Írás
1986 márciusában születtem Budapesten. A Radnóti Miklós gimnázium elvégzése után az ELTE BTK filozófia szakára jelentkeztem – ezzel párhuzamosan a MUOSZ-nál emelt szintű újságíró képesítést is szereztem. A filozófia mellett az esztétika szakot és a Belső-Ázsia tanszék óráit látogattam. A gimnáziummal párhuzamosan gyakornokként dolgoztam a Kossuth rádiónál. 2008-ban az Esti Hírlap kultúra rovatához kerültem vezető újságíróként, majd a Népszabadság és a Népszabadság Magazin, valamint a Repertoár kulturális cikkeiért feleltem. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. 2007 szeptemberéig az AlkoTó-ház internetes irodalmi portál szerkesztője, előtte pedig a KözKincs főszerkesztője voltam. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. Első önálló kötetem, a neon 2006-ban jelent meg, a Glória kiadó gondozásában. Ephata - álom egy ablak üvegén című kötetem Vedres Csaba zongoraművész (ex-Aftercrying) cd-mellékletével és Veszely István grafikáival 2007 augusztusában került a könyvesboltokba. Jelenleg a Nők Lapja, a Nők Lapja Évszakok, a Könyvjelző, a GameStar magazin újságírójaként dolgozom, az iPhone Hungary-nek pedig szerkesztője vagyok. Mégis: ami a legfontosabb számomra, az a színház. 2009 óta az ország számos színházában játsszák drámáimat (Modern Elektra: 2009 - Vörösmarty Színház, Orfeusz és Etília: 2011 – Pesti Magyar Színház, Jászai: 2012 – Csokonai Színház, Na'Conxypanban hull a hó: – 2012 - Csokonai Színház, Tanár úr kérem, minden másképpen van!: 2013 - Vörösmarty Színház. Bemutató előtt: Boldogságtöredékek: 2013 – Nemzeti Színház, Gyöngéd Barbárok (Hrabaliáda) – 2013, Csokonai Színház). A drámaírás mellett dramaturgként is több színház munkájában veszek részt. 2009-től 2011-ig a Vörösmarty Színház NKA támogatást elnyerő Rivalda magazinjának voltam a főszerkesztője. Műfordítások: Schwarz-Tebelak: Godspell (bemutatta a Vörösmarty Színház), Shakespeare: Macbeth, Agatha Christie: Feketekávé (bemutatta a Vörösmarty Színház). Firka a falra /Kaleidoszkóp könyvsorozat, Kaleidoszkóp Nemzetközi Versfesztivál/(2005), Radír (2003, 2004). Cikkek: Haszon magazin (2004), Hírlevél (2005-től Közelkép, Képző-művészet, Fórum, Szakmapolitika rovat), Filozófiai szemle (2005-). Esti Hírlap, Népszabadság, Nők Lapja, Nők Lapja Évszakok, Könyvjelző, iPhone Hungary, Gamestar – utóbbi lapoknál a mai napig dolgozom. Honlapom: http://www.verssorok.hu Írásaim megjelennek még a http://www.artpresszo.hu -n A Héttoronynál 2007 augusztusától 2008 augusztusáig dolgoztam szerkesztőként.