Tizenkét éve került hozzánk. Kicsi, alig két ököl nagyságú barnás szőrgombóc, két hatalmas szem, szimatoló nedves orrocska. Egy papírdobozban lapulva hozta haza Zoli fiam. Már régen szeretett volna kutyát, ezt a kis kaukázusi keveréket egyik barátjától kapta.
Ősz volt, udvarunkban a présből az erjedő must utolja csöpögött egy arra alkalmas, nem túl mély edénybe. A kutyus kimerészkedve az idegenek ellen védelmet nyújtó dobozkából, felderítő útra indult. Észre sem vettük, amikor — nyilván szomjas lévén — belemászott a csípős-édes murcit tartalmazó csöbörbe, és… jócskán teleitta magát a már alkoholt is tartalmazó, becsapós folyadékból.
Mire ez feltűnt, és gyorsan kiemeltük onnan, kis pocija megtelt, kigömbölyödött. Megtörölgettük ragadóssá vált, csöpögő bundáját, visszatettük a dobozkába.
Egyszer csak látjuk ám, hogy feláll, szétnéz, furcsán állnak a szemei, nyuklik le a feje. Majd összerogy, mintha nem lenne a lábában erő. Aztán újra feláll, felkapaszkodik a doboz oldalára, és szinte élettelenül kibuckázik a betonra. Ettől kicsit feleszmél… négy lábra erőlködi magát… de orra bukik… a két mellső lába nem bírja. Majd oldalára zuhan… hanyatt vágja magát… lábai égnek állnak. Ne is szépítsem a dolgot, a mi leendő házőrzőnk nagyon-nagyon berúgott!
Ekkor kapta a Piás nevet, amely egész életében mindenkit mosolyra fakasztott. Vidámságot, játékos kedvet, sok örömet szerzett nekünk amellett, hogy sok bosszúságot is okozott a kikapart virágokkal, a széttépett cipőkkel.
Na meg kicsi kutya kora óta borzasztóan haragudott a macskákra. Házfoglalása után nem sokkal a cicánk – bundája épségének védelmében — jobbnak látta átköltözni szüleimhez, a szomszéd házba. Felnőve, jaj volt annak az egérlesőnek, amelyik udvarunkba merészkedett. Jó esetben, idejében észrevettük a kétségbeesett nyávogást, rohantunk ki megmenteni az óvatlan macskát.
Egyszer hazaérve látjuk ám, hogy a szomszéd néni rettenetesen sír a ház sarkán, és néz befelé az udvarunkba. Gondoltam, valami nagy baj történhetett. Hát történt is! A család szemefénye, imádott cicusa átmerészkedett hozzánk, és Piás elcsípte. Hiába kiabáltak neki, nem engedte el, szájába véve őrülten rohangált vele az udvar hosszában le-föl. A már élettelen ki testet hol fölkapta, futott vele egy kört, hol odébb-odébb dobta. A néni szíve majd meghasadt, úgy sírt. Én meg nem győztem kérni, ne haragudjon, nagyon sajnálom a történteket. Piást nagyon megszidtam, szégyenkezve sunyta le a füleit, húzta be a farkát.
Nagyon tudta szégyellni magát, ilyenkor szinte megsemmisült… megtört szemmel nézett rám… nem lehetett haragudni.
Házőrzőnek remek kutya, nagy volt ő maga, nagy a hangja is. De estefelé — ha tehette — elszökött. Ennek nagyon furfangos módját választotta. Az ember, mikor hazaért, kiszállt a kocsiból, hogy a kaput kinyissa… Piás úgy tett, mintha oda sem figyelne… feküdt nyugodtan… figyelt. Mikor aztán a gazdi visszaült, hogy indul a járgánnyal befelé, akkor fölugrott, füleit lecsapta és vágtázott ki az utcára. Hiába kiabáltunk utána. Ilyenkor kisebb kutyacsapat élére állt, rohangásztak az utcákon, útba véve a mi házunk táját is. Ha éppen elcsíptem a vidám falkát, odakiáltottam a nevét, már szaladt is be. Előfordult, hogy éjjel is kiálltam pizsamában a ház elé, és kiabáltam: „Piás!… Piás!”
Egyszer odaszóltak a sötétből: „No, mi van! Nem jött haza az ember?”
Nagyon szerette a rendőrautót. Abból ugyanis rendszeresen a fiam szállt ki, aki munka közben beugrott egy kávéra. Piás, ha tehette, két lábra állva, hatalmas tappancsait Laci vállára téve dugta fejét annak fejéhez. Ezek voltak a legboldogabb pillanatai.
Mint a legtöbb kutya, félt a petárdáktól. Egyik szilveszter éjjel annyira megrémült, hogy ijedtében átugrotta a kerítést, és őrülten vágtatott bele a sötétbe. Hiába hívtuk, nem jött haza. Rémültében úgy elveszítette a tájékozódó képességét, hogy eszeveszetten rohangált a városközpontban, ahol innen is, onnan is petárdák robbantak. Fiam egyik kollégájával teljesített szolgálatot azon az éjjelen. Lassan haladtak a kocsival, amikor meglátták a már remegő Piást. Az is felismerte a rendőrautót, és rohant felé. Laci megállt, kiszállt, hogy megnyugtassa. Az meg abban a pillanatban beugrott a nyitott kocsiajtón, keresztül az ijedtében halálra vált másik rendőrön, hátra az ülésre. Ott meghúzta magát menedéket találva. Így történt, hogy szilveszter éjjelén rendőr-kocsi szállította haza a mi Piásunkat.
Tizenkét évet élt megbecsült, szeretett házőrzőként. Nehéz szívvel búcsúztunk el tőle. Most az előkertünkben alussza örök álmát, és hiszem, hogy az égi vadászmezőkön kergeti a macskákat, akik ott el tudnak futni előle.
szerkesztette: Verő László – 2006. október 30., hétfő, 08:11
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:38 :: Fitó Ica