Mindjárt itt a tél. Egy fagyos széllöket sivítva rohan végig a Duna partján. Itt-ott felkap néhány letöredezett kis ágat, megpörgeti és földhöz csapja. Kitartóan szemerkél valami szutyok az égből. Lecsorog a kopaszodni készülő fejen, rá az arcra, majd végig a nyakon az elvásott kabát alá. Ez lesz az első tele a szabadban. Kibírta már más is, neki is ki kell bírnia. Megéhezett. Elmélyülten kotorászik a zsebében. Keresi a pénzét. A százast. Tizenkettő egy zsemle, akkor hogy is lesz? Egy a reggeli, kettő az ebéd, és egy a vacsora, pont két napig ehet belőle, és még marad négy forintja.
Kristálytiszta matematika. De mégsem így számolják az életben. Egyesével fogja megvenni, ötlik az eszébe, és nyert vele egy fél napot.
Fázósan húzza össze magán a kabátját. Hiányzik egy gombja. És még mennyi minden hiányzik, motyogja mélázva. Fáradtan leül a vizes parti kőre. Egész nap talpalt, járta a várost, és kereste azt, ami már nincsen, ami elmúlt, és kereste a jövőt, amit már csak napokban lehet mérni. Halványan elmosolyodik, és a jóra emlékezik. Volt háza, jó állása, született két szép gyereke, és már unokája is van, igaz picike még. A gyerekek jól megvannak, mindent megteremtett nekik, élik a világukat, és néha—néha fel is hívják. Gondolnak rá. Mindenki gondol rá, és ez sem kevés. Hajdan ő volt a társaság kedvence, a jó humorával, a villogó eszével. És mire ment vele? Tönkre. Aztán volt idő, hogy rákapott az ivásra, de le tudott szokni róla. Rengeteget dohányzott.
Elmosolyodik — ez a veszély már nem fenyegeti.
Fel kell állni a vizes kőről, mert még megfázik, és akkor mire a tíz zsemle. Tanácstalanul körülnéz, és elindul valami fény irányába.
Tudja jól, hova fog menni, a Batthyányi térre. Megmondták neki, hogy itt fogja végezni, hát legyen nekik igazuk. Valami csoda folytán megszólal a mobilja, pedig azt hitte, már lemerült. A gyermeke keresi.
— Szia, apa.
— Szia, kisfiam — szól bele az elvárt optimizmussal.
— Gyere el karácsonyra az unokádhoz.
— Nem tudok, mert elutazom.
Nem vallhatja be, hogy azért nem megy, mert nincs pénze ajándékra.
— Hát, ha ez neked fontosabb, mint mi, akkor menj.
— Szia.
Forgatja a kezében telefont, aztán határozott léptekkel elindul a tér felé.
Lemegy a tizennégy lépcsőn, körülnéz. Hajléktalanok ácsorognak mindenfele. Némelyik kezében a jól ismert műanyag palackos bor.
Körbekínálják, hozzá is elér a palack. Nagyot húz belőle. Befogadták. Tekintete egy távoli, ismerős pillantásában akad meg. Odalép hozzá.
— Figyelj, öreg nem veszel egy telót? Ezt már unom.
Már csak a metróállomás szokásos zsongása hallatszik.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Zilahy Tamás
