Szalóki Sándornak!
ifjúkorom pincéiben szénpor
és redves fa alatt
néhány patkány előlem elszaladt
felsírt vékony gyerekhangon
férfi koromban elnyelt a gádor
meszelt présház alatt
hasasodott a hordó s a poharak
koccantak naponta százszor
ekkor több dohány-ércű mély torok
nyűtt el valamikori peckes dallamot
s a léptek dervistáncot lejtve
gazdájukat avar-havas földre ejtve
óvatosan gondosan puhán
csak otthon
az asszony
sopánkodott a ruhán
mostanában pincéim altemplomok
barátaimat urnák őrzik ott
áporodott avitt virágok
megkezdik relatív öröklétüket
te aki itt jársz a talajon
a sáros lucskos földön
bár gyomrodból a duhaj
emlék olykor kényszeredve feljön
nyúlkálnál még szoknya
s pohár után
rég nincsen kályhád
a szenet rejti a bányamély
s te bambán és bután
bámulod a mozgókép
önálló táncot jár
kilép a képernyőn és elkísér