„Az író sohasem olvassa a saját művét.” Ezt ki is mondta? Talán Maurice Blanchet vagy Mallarmé, vagy valaki más (de az biztos, hogy valamelyik múltszázad eleji őrült francia). Ennek a mondatnak talán az a lényege, hogy a szerzőben valamiképp ott van az egész mű. Nem csak az, ahogy leírta, hanem millió másik elvetett lehetőséggel együtt, ahogy megírhatta volna. Benne vannak a szálak, melyeket elvágott, a kanyarok, az elágazások lehetőségei, melyek másik irányba terelhették volna…
Kritikát akartam írni. Elkezdtem, már vagy egy éve — még akkor, amikor a könyvet először olvastam —, el is jutottam egy pontig. (Egyelőre nem árulom, hogy meddig. Majd csak akkor, ha újra odaérek.)
Szóval elkezdtem újraírni ezt az esszének szánt valamit, amiből megvolt már néhány szó, sor, és félbehagyott bekezdés. Közben meg újraolvasom a könyvet. Ide most be kellene szúrnom egy idézetet Borgestől — neki volt a vesszőparipája az újraolvasás —, de nem teszem. (Azért sem!)
Szóval újraolvasom, és…
Jól érzem magam ebben a történetben. Időnként talán nem is olvasónak, hanem inkább az egyik titokzatos árnyként el-elsuhanó megfigyelőnek vélem magamat.
Mi is ez? Történelmi kalandregény? Csak kapkodom a fejem: Hol is vagyok tulajdonképpen? Melyik földrészen? Melyik birodalomban? Melyik korban?
Az író belerángatott egy utazásba. Utazunk időben és térben. (Néha talán túlságosan logikus a következő állomás. De kit érdekel?)
Egy kicsit amolyan Városaim könyve. Szívemnek kedves helyeken járok.
Alexandria számomra mindig is két város volt. No, nem a mostani, a negyven fokos benzingőztől fuldokló, és nem is az a felszínen csillogó, de elhallgatott, véres titkokat rejtő, a Ptolemaioszoké. Az egyik az a nyüzsgő összekeveredett kultúrájú, egyiptomi-görög-kopt-muszlim-európai város, melyet Lawrence Durrell írt le az Alexandriai négyesben; a másik pedig a római kori, amely Philón, Origenész, és Hüpatia városa. Itt és most mindkettőt megtalálom.
Egy másik város, amelyben mindketten élünk: Veszprém.
Erről a városról kialakult képünk nem lehet egyforma, mert túl jól ismerjük. Mindkettőnknek más és más titkokat rejtegetnek azok a házak, szobrok melyek mellett naponta elmegyünk. Másképp ismerjük, és másképp szeretjük. (Persze valójában egyikünké sem létezik!)
Ja? És Lynton? Lynton, az Lynton… (Nem kitalált helyszín, valóban létezik.)
Nos, eddig jutottam egy évvel ezelőtt. Írtam volna még a térdig víz alatt álló, rémült Szent Márk-térről, meg Dobogókőről.
Most újra felteszem magamnak a kérdés: Mi is ez könyv? Misztikus kalandregény?
Nálunk néhány éve kialakulóban van, egy sajátságos magyar mitológia, amely az egyetlen magyar alapítású szerzetesrendhez, a pálosokhoz kapcsolódik. Itt Európában lassan egy évszázad óta, minden történelmi rejtélyről vagy furcsaságról megszületett műben — legyen az regény vagy film — ugyanaz a titokzatos társaság bukkan fel. Kik lehetnének mások, mint a Templomosok? Úgy sejtem, a pálos legendakör rövidesen átlépi nyelvterületünk határait, és valamiféle vetélytársként jelenik majd meg a Templomos lovagrend köré kialakult (vagy kiépített) elkoptatott mitológia mellett. Azt gyanítom, hogy ehhez a „betöréshez” ez a regény hozzá fog járulni.
Mi is ez mű? Már — ha részletekben is —, de leírtam: misztikus történelmi kalandregény. És? És…
Talán elnevezhetnénk egy új műfajt jelölő kifejezéssel. Lehetne, mondjuk: filozófiai kalandregény! De azt hiszem már ezt is elkoptatták, mindenféle…
Talán még is filozófiai… Feltűnnek benne „kedvenckéim” művei: Platóné, akinek hatásától máig sem szabadultam meg teljesen; no, meg a később hittársai által meghurcolt, eretneknek nyilvánított Origenészé, aki annyira fanatikusan hitt saját hitében, hogy még a fanatikusokkal is, szembe mert szállni.
Mondják: „Platónt csak idézni szokás”. Márki István mégis már-már szemtelennek tűnő merészséggel tovább írja, és befejezi Platón Kritiászának Atlantiszról szóló töredékét.
Sokat gondolkodtam azon, hogy ez az utazás, valóban utazás vagy menekülés?
Albert Thibaudet, aki először írta le az „időbe emigrálás” jelenségét, hevesen támadta mindazokat, akik úgy vélték, hogy nincsenek otthon saját századukban. Napjainkban, saját világunkat látva, én nem mernék ilyen élesen kikelni azok ellen, akik egy már letűnt korba menekülnének az újra és újra felbukkanó szellemi és gazdasági rendszerek vagy rendszertelenségek elől (még akkor sem, ha tudom, hogy a vágyott időszak csak egy hamis, lakkozott-aranyozott kép).
Gyanakodtam, kerestem a műben azokat a jeleket, amelyek erre a látásmódra — „azok a régi szép idők” — utaltak volna, de nem találtam. Úgy tűnik, a szerző jól érzi magát a saját korában, és ez az utazás: kaland.
Azoknak pedig, akik most indulnak el az úton, vagy csak véletlenül keverednek ebbe a kalandba, csak ennyit mondhatok: Jó utazást! Jó utazást!
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Bojtor Iván
