Tejútról, Tengertől csak ide, a hétköznapba
bezárt szürkeségbe. Hány árnyalattal rágja
fekete zsákba fölöslegét e kórnak, ingének
minden gombjával szennyesét is begyúrva?
Már nem tudok magamra venni ennyi ékes
ruhát, az evéstől fullad bennem a nagyvilág.
Meztelen égbolt felissza nappalaim aranyát,
kopott falak közé menekíti a torzsalkodást.
Míg a tiszták szerelmesek, az árnyak ülnek.
Démon-tükör szomorúság a szebb jövőnek.
Van-e kiért fáradozzak, magamat aszkéták
sorsára hagyni, sanyarú jelenből kibogozva?
Szavakat gyűrve, gondolataim úgy engedni
el, mint sok gyerek, ahogyan kekszet csen,
mégsem kap ki érte, végleg beleömleszteni
a végtelenségbe. Halászok hálójába húzva.
Boldog egyedülléte annak, ki feléli az illékony
pillanatot, Istenre bízza, rendezze angyalaival
filmre ő, ha eljön a végső óra. Mégiscsak van
szerelem, ahogyan átérzünk Tengert Tejútra.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:06 :: Marthi Anna