Először harcoltam… Nem. Hogy is volt? Igen, mostmár tudom. A tagadás még előtte volt. Még, hogy én? Velem nem történhet meg ilyesmi. Hiszen egy héten kétszer sportolok, néha eljárok szaladni is. Odafigyelek, hogy mit eszem, és igyekszem harmonikus életet élni. És soha, de soha nem dohányoztam. Még szüleim, de nagyszüleim sem. Ez eléggé hihetetlennek hangzik, lévén, hogy falun nőttem fel. Nagyanyám nagyon szigorú volt az ilyesmivel. Amíg élt, neki volt szava a házban. Ezért történhetett, hogy nagyapám az esküvője napjáig még el-elpöfékelt egy töltet pipát, utána viszont már csak a szárát rágcsálta. Füst azonban soha többet nem jött ki belőle. Aztán, miután Mamika meghalt, annyira megszokta Papus a hideg pipaszárat, hogy eszébe se jutott volna meggyújtani. Apám is el-elsunyizott egy-két cigarettát a haverokkal, de jobban tartott Mamika tekintetétől, mint amennyire ízlett neki a cigaretta. Soha nem is lett belőle dohányos. Anyám meg, még ha nem is volt meg az anyagi háttér hozzá, mégis olyan úri neveltetést kapott, hogy ott nem volt helye olyan alantas dolognak, mint a dohány.
Épp ezért teljesen lehetetlen, hogy nekem tüdőkarcinómám legyen. Méghozzá a legagresszívebb formájából. Kissejtes karcinóma. Ez áll a beteglapomon. De ez valami tévedés kell, hogy legyen. A köhögés, ami mostanában kínoz, sem egyéb egy elhúzódó megfázásnál. Néha annyira elkap, hogy lépni se tudok az iszonyú légszomjtól. De ennek semmi, de semmi jelentősége.
Emlékszem, ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak akkor az agyamban. Ott ültünk a feleségemmel az orvos irodájában. Miután elhangzott a diagnózis, és hogy egy év van hátra, az agyam egyszerűen kikapcsolt. Tudatom kilépett bomlásnak indult testemből. Felült a plafonon keringő ventillátorra, és onnan nézelődött. Látta a szobát, a megporosodott diplomákat, az asztalon fekvő aprócseprő dolgokat, és egy fényképet két mosolygó gyerekkel és egy tupírozott hajú, piros szájú nővel.
A nagy íróasztal mögött köpcös, bajszos, kopaszodó férfi fészkelődött. Már erősen kínozta a hólyagja, és néha sóváran pillantott a tőle jobbra levő barna ajtóra. Amúgy is a pokolra kívánta ezt az egész napot. Aznap reggel jelentette be a felesége, hogy válni akar. Pedig az ő kedvéért mentek el arra az idióta párterápiára. A veszekedéseik mégsem lettek gyérebbek. Sőt. Ott, a terápián mind olyasmiről kellett beszélni, amiről ő nem akart. Érezte, hogy rossz ötlet elmenni ahhoz a sarlatánhoz. Mert ezek az agykurkászok mind azok. Kényszerítik az embert, hogy feltárja legmélyebb titkait, hogy feltépjen régi sebeket, felborzolva rég elsimított érzelmeket. Nem is csoda, hogy kapcsolatuk végleg megbukott.
És most itt ez a szerencsétlen, s neki el kell mondania, hogy egy éve van hátra. Tudta, hogy kellemetlen lesz. Attól a pillanattól, ahogy meglátta a feleséget. Igazságtalan, hogy ilyen szép nőnek ennyi fájdalmat kelljen elviselnie. Mert szereti ezt a tökfilkót. Látni abból, ahogy rátekint. Ö meg csak ül itt, mint egy nagy rakás szerencsétlenség. A kigyúrt izmaival, meg kockás hasával. Átlátszik a szűk blúzon, amit visel. Pfúj, gusztustalan! Meg kellene tiltani az ilyesmit! Felnőtt férfi ne mutogassa így magát! Biztos van pénze elég, és átbulizta az életét. Most meg rádöbben, hogy a sok dorbézolásnak bizony következményei vannak. Bezzeg ő! Mennyit tanult és küszködött, hogy megkapja a főorvosi posztot. Hogy elég pénze legyen, hogy elvehesse a feleségét. S lám, hova jutott! Ej, mit meg nem adna, ha az ő asszonya fogná meg így a kezét, mint ez itt előtte, ennek a pasasnak. Mert azért mégis szomorú, ami vele történik.
A magasból láttam, amint az orvos megtörli gyöngyöző homlokát. Valóban szép nő ült előtte. Gyönyörű szemei könnybe lábadva szemlélték a mellette levő férfit. Valahonnan ismerős volt az illető. Negyvenöt év körüli, jól öltözött, magas, izmos. És mégis, valami végletesség lengte körül. Mint egy üvegszobrot, mely a legkisebb rezzenésre is összeomlik. Ennyi lenne, hát? Az emberi élet.
Puha kezek simogatása hívogatott. Valami hangosan kattant, és ismét szemben találtam magam az orvossal, aki láthatóan magyarázott valamit. A feleségem teljesen bele volt merülve a párbeszédbe. Nekem mintha elveszett volna a hallásom, csak pislogtam körbe. Megakadt a szemem egy velem szembenálló festményen. Egy vadászjelenetet ábrázolt sok kutyával. A kutya! — villant belém. Olyan hirtelen álltam fel, hogy egyből csend lett a szobában. Megmarkoltam a feleségem karját, és a következő percben kint álltunk az utcán.
— Mi történt veled? Hova megyünk? — kérdezte Anna elképedve.
— Mennünk kell. Mindjárt bezár az üzlet, és a kutyának nincs holnapra konzervünk.
— A kutya? — kérdezte Anna hitetlenül, és kitépte magát szorításomból. — Most tudtuk meg, hogy valószínűleg egy év múlva… egy év múlva meghalsz, s te a kutyára tudsz gondolni?! — mostmár kiabált. — Bazdmeg, Feri! A kutya?!
Ömlöttek a könnyei, de nem törölte le őket. Elkeseredetten túrt a hajába, majd megfordult, és szaladni kezdett. Én meg csak álltam az utcasarkon. Nem tudtam megmozdulni. Feléje nyújtott kezem lassan engedtem le. Emberek mentek el mellettem. Mindegyiknek szánakozás volt a tekintetében. Szánakozás, amiből én nem kértem. Annát elnyelte az utca rengetege, mely tengerként hullámzott körülöttem. Úgy éreztem magam, mint egy hajótörött egy lakatlan szigeten.
Nem tudom mennyi idő telhetett el így. Talán percek, órák, vagy évszázadok. A lábaim közben életre keltek, és utcák és terek bonyolult szövedékén vittek át. Az sem tudom, hogy merre járhattam. Ha erősen koncentrálok, villanásszerű képek jönnek elő. Egy piros esernyő, nyikorgó hinták, nárciszok az út szélén, kacarászó tinik, egy színes plakát, melyen kötélre terített hófehér pelenkák sora hirdette egy mosópor márka kitűnőségét. Mindig is csodálkoztam, hogy a mostani világban ki mos ennyi pelenkát. Hisz Bencének, de még Kingának is egyszerhasználatosat vettünk. Bence és Kinga. És Anna. És Mackó kutya, akinek mostmár biztos nem lesz holnap mit enni.
Amikor ez így mind eszembe jutott, ismerős lett a környék, amerre jártam. Befordultam a következő sarkon, és ott is volt a ház. Piros cserepekkel fedve, virágok az ablakban. Ahogy mindig is megálmodtuk. Akkor éreztem először, hogy gyenge vagyok. Az a pár lépés az ajtóig kiszívta minden energiám. Alig bírtam becsengetni. Anna nyitott ajtót. Szótlanul álltunk egymás előtt. Aztán Bence ugrott — szinte a semmiből — a nyakamba.
— Apa, apa! Gyeje autózni!
— Mindjárt kicsim — vakarta le Anna rólam kapálózó fiamat. — Apa most jött haza. Hadd öltözzön át először. Aztán ülhetünk vacsorához.
— Ó, anya! De nem vagyok éhes!
— Nincs vita. Szaladj, nézd meg, hol van Kinga. Teríteni kell az asztalt.
A fiam pusmogott még valamit az orra alatt, de már indult is. Göndör fürtjei még felvillantak a lépcsőfordulónál, és máris az udvarról hallatszott be a kacagása.
— Le kellene már vágatni a haját. Úgy néz ki, mint egy bohóc — mondta Anna utána tekintve. Annyi szeretet volt a hangjában, hogy az én szívem is csordultig telt vele.
— Anna! — suttogtam. — Annácska!
— Ne, most ne! Kérlek! — nézett rám könyörgőn.
Megfogta a kezem, és felvitt az emeletre. Lecibálta rólam a ruhákat.
— Úristen! Hol jártál? Koszos vagy, mint egy malac.
Betuszkolt a tusolóba, és megnyitotta a csapot. Olyan érzés volt, mint egy megváltás. Hosszasan engedtem folyni a vizet. Ideig-óráig megint tisztának, frissnek és üdének éreztem magam.
Az asztalnál ülve vettem észre, hogy közben anyósom is megjött. Nem tudom, mennyit mondhatott el neki Anna, de valószínűleg mindent, mert egyszerűen kézbe vette az irányítást. Megterített, tálalt, beszéltette a gyerekeket, századszorra is elmondta Bencének a zöldborsó fontosságát, hogy attól lesz nagy és erős. A fiam minden rábeszélés ellenére továbbra is utálattal tologatta tányérján a zöld szemeket.
Anna sem tudott enni. Ő is csak forgatta a villáját. Hálás voltam neki, hogy áthívta Icukát. Még nem jött el az ideje. Hogy minek is? Nem tudtam volna megmondani pontosan. Azt viszont tudtam, hogy most még erre van szükségünk. Közben Bence addig ügyeskedett, hogy egy óvatlan mozdulattal kirepültek a borsószemek a tányérjából, egyenesen Kinga poharába. Olyan csend lett az asztal körül, hogy idehallatszott egy távoli légy zümmögése. Nem tudtam már visszatartani, kirobban belőlem a nevetés. Jó néhány percig kacagtunk a gyerekekkel, a végén már a hasunkat fogtuk. Icuka tettetett felháborodással méltatlankodott, amitől csak hangosabban kellett nevetnem. Csak Anna maradt csendesen. Máskor biztos ő is csatlakozik a mókához, most viszont szinte szemlelődő tekintettel nézett ránk. Mintha azon igyekezett volna, hogy minden apró részeltét megjegyezze ennek a jelenetnek.
Később, mikor már minden elcsendesedett, szótlanul feküdtünk egymás mellett a sötétben. Ő kinyújtotta a karját, és lassan magához vont. Úgy ringatott, mint egy gyermeket. Nedves lett az arcom. Nem értettem, hogyan. Majd rájöttem, hogy a saját könnyeim. Egyre csak folytak, megállíthatatlanul. A mellkasom körül egyre erősebb lett a szorítás. Állati hörgésként tört ki belőlem egyszerre a fájdalom, elkeseredés, reménytelenség és halálfélelem. Mint egy sarokba szorított vad, úgy vergődtem érzéseim markában. Kiugrottam az ágyból, törtem és zúztam mindent, ami a kezembe került. Botladoztam a sötétben, állandóan elestem és nekimentem valaminek. Mikor már úgy tűnt, hogy semmi nem maradt épen a szobában, Anna felkapcsolta a villanyt. A háló úgy nézett ki, mint egy háborús övezet. A pusztításom látványa egyből kijózanított.
— Édes Istenem! Mit tettem? — nyögtem fel.
Kintről lépések hallatszottak, majd halk kopogás az ajtón.
— Anna, minden rendben van? — jött Icuka aggódó hangja.
— Igen. Kérlek, nyugtasd meg a gyerekeket is.
— De, hát… Csörömpölést hallottam.
— Igen, valóban zajjal járhat, ha démonokkal kell megküzdeni — mondta felém fordulva.
— Tessék? Miféle démonok? — kérdezte rémülten Icuka.
— Menjetek lefeküdni. Mostmár minden rendben lesz — szorított magához a feleségem.
És akkor elkezdődött a harc. A következő héten visszamentünk az orvoshoz. Kicsit szégyelltem magam, hogy első alkalommal szó nélkül elrohantam. Ő azt válaszolta, hogy élt meg rosszabbat is. Minden páciens másképp reagálja az ilyesfajta hírekre. Elmesélte, hogy volt egyszer egy betege, aki, miután megtudta, hogy hat hónapja van hátra, felkapott az asztalról egy papírnehezéket, és kidobta a csukott ablakon. Azóta nem is tart semmi nehezet a betegek keze ügyében.
— Ne izguljon — szólaltam meg. — Nekem egy évet adott, így megkímélem az ablaküvegeinek épségét.
Anna oldalba bökött. Az orvos megköszörülte torkát, és letörölt néhány csepp izzadtságot. Aztán felvázolta még egyszer a helyzetet. Talán észrevette a múltkor, hogy nem sok jutott el a tudatomig. A rák megtámadta a tüdőmön kívül az összes nyirokcsomót a mellkasomban, és az agyamban is találtak árnyékot, ami áttétre utal. Műtét nem is jöhetett szóba, maradt a kemó és a sugár. Gyógyulást nem ígértek, csak a daganat méretének a csökkentését és a tünetek enyhülését, és hogy talán mégis tovább húzom az egy évnél. Anna olyan könyörgő szemekkel nézett rám, hogy végül beleegyeztem.
Borzalmas volt. Sugárterápiát az agyamra és mellkasomra alkalmaztak, ezzel párhuzamosan ment a kemó. Amikor nem hánytam a kemótól, a nyelőcsőfájdalmak miatt nem tudtam enni. A sugárkezelés mindent leégetett, amit eltalált. Rettenetesen lefogytam. Csupa csont és bőr lettem. Elhullt a hajam, hamuszürke lett a bőröm. Úgy néztem ki, mint egy kísértet, ami másból sem áll, csak szüntelen köhögésből és fájdalomból.
A család is velem szenvedett. A gyerekeket nagyon megsínylette a dolog. Szegények végignézték, hogy napról napra kevesebb leszek. Anna megpróbált kettőnk helyett is erős lenni, helytállni. Elvitt a kezelésekre, feltakarította a hányást utánam, eljárt dolgozni, és rendezte a gyerekeket. Esténként néha annyira fáradt volt, hogy alig vonszolta magát az ágyig. Dühös voltam magamra, a betegségre, az egész világra. Azelőtt mindig osztoztunk a feladatokban, a nehézségekben, mindenben. Most csak feküdtem, mint egy kifacsart citrom, és néha még egyedül pisilni se voltam képes elmenni. Anna próbált vigasztalni, hogy ne törődjek most semmivel, csak a gyógyulásra koncentráljak.
— Nem érted, hogy soha nem fogok meggyógyulni? — fakadtam ki egyszer. — Szállj már le a tündérmesék világából! — üvöltöttem mostmár. — Meg fogok dögleni! Érted? És ezen se te, se én, se más nem tud segíteni!
— Jó — mondta Anna nyugodtan, és karba tett kézzel nézett a szemembe.
— Tessék? — lepődtem meg.
— Akkor ennek most vessünk véget. Csak mondd, hogy mit csináljak.
Olyan higgadtan, szinte hidegen nézett rám, hogy egyből elpárolgott a dühöm.
— Veled együtt nézek szembe a halállal minden nap. Soha nem tudom, melyik percben esel végleg össze. Hogy mikor maradok én és a gyerekek férj, illetve apa nélkül. Kurva szar egy helyzet. Én megértem, ha nem bírod. Az én szemszögemből nézve két lehetőségünk van. Összekuporodunk egy sarokban, és megvárjuk, hogy mikor jön el a vég, vagy megpróbáljuk a legtöbbet kihozni a megmaradt időnkből. Igen, és még marad egy harmadik is. Ha itt és most véget vetünk mindennek.
— Annyira félek — suttogtam.
— Tudom, én is. Életem szerelme szenved, és én nem tudom, mit tegyek, hogy enyhítsek a fájdalmán.
Mindkettőnknek potyogtak a könnyeink. Magamhoz húztam Annát. Úgy szorítottam magamhoz, mint még soha. Azt kívántam bárcsak mindig így tudnánk maradni az idők végezetéig.
Ekkor már öt hónapja tartott a kezelésem. Másnap délután kinn ültünk a kertben. Aznap valamivel erősebbnek éreztem magam, így én is levánszorogtam. Vastag pokrócba burkoltam egykori testem maradványait, és egy napozószéken pihegtem. A Nap sugarai besütöttek a fák között, majd végiggördültek a leveleken, bepöttyözve a pázsitot.
Anna kis kerti asztalt hozott ki. Valahonnan epres süteményt varázsolt elő. Kávé gőzölgött virágos porceláncsészékben. Kinga és Bence Mackó kutyával játszottak. Hetek óta nem láttam őket ennyire felszabadultnak. A felnőttes tekintet, amit mostanában láttam, ha rám néztek, feloldódottnak látszott. Igazi gyerekek voltak most, akik feltétel nélkül tudnak örvendeni az élet apró dolgainak. Elnéztem a mellettem kávézgató Annát. Az utóbbi hónapok nem múltak el nyomtalanul felette sem. Szeme alatt sötétebbek lettek a karikák, szája szegleténél megjelent egy-két mélyebb ránc. Tudtam, hogy éjjelente, amikor azt hiszi, hogy mindenki alszik, sokat sír. Bár tudtam volna a módját, hogy hogyan vigasztaljam! Az előttem álló behatárolt jövő sötétnek, félelmetesnek és fájdalommal telinek rajzolódott ki. Ekkor hirtelen zaj támadt. A kertet ölelő nyírfákról egy csoport seregély szállt fel. Mackó hangosan ugatott, a gyerekek önfeledten ugráltak. Ahogy néztem az ég magasába egyre távolodó madarakat, megszületett bennem a döntés.
— Nem akarok több kezelést — mondtam halkan.
Anna lassan rám nézett. Megértés volt a tekintetében, fájdalom és mély szeretet. Nem szólt semmit, csak megszorította aszott ujjaim.
Másnapra bejelentkeztünk az orvoshoz. Fel voltam rá készülve, hogy majd ellenkezni fog, és megpróbál rávenni a folytatásra. Erre ő csak rágcsálta egy darabig a bajszát, majd így szólt:
— Isten áldja meg magukat. És a jó halál kegyelmét adja meg önnek — mondta felém fordulva.
Meghökkentett a kívánsága. Láttam, hogy Anna is meglepődött, sőt, fel is húzta kissé magát.
— Micsoda hülye kijelentés! — morgott magában, amint már hazafele tartottunk. — Még nem vagy a halálodon!
— De, igen — válaszoltam neki halkan. — És azok után, amiken mostanában megéltem, a jó halál valóban kegyelemnek tűnik.
Felszabadított a gondolat, hogy többet nem csepegett belém a halálos méreg. A bennem fejlődő szörnyet úgy se tudta elpusztítani. Testem szétesését nem akartam felgyorsítani. Mozogni akartam még, érezni és látni. Kissé megjött az étvágyam. A drága Annám mindent megfőzött, amit csak egy fél mondatban is megemlítettem. Hónapok óta először esett jól az étel. Mint egy ínyenc, úgy kóstolgattam mindent. Időt hagytam magamnak egy-egy íz vagy illat felfedezésére. Ahogy erőm engedte, kisétáltam délelőttönként a kertbe. Szerettem ezeket az órákat, amikor semmi más nem kötötte le a figyelmemet, csak a természet csodálata.
Folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2015.08.14. @ 18:30 :: Kallo Imola