(Megbeszéltük, hogy elsősorban a költészetéről fog beszélni, és én csak akkor kérdezek bele, ha elfogy a mondanivalója. Ezután beleegyezett, hogy hangfelvételt készíthessek. /a szerző/)
„Az egyik kedvenc módszerem, hogy a poént, vagy csattanót a vers legutolsó, vagy az utolsó pár szavában helyezem el. Ezt néhány novellámban is alkalmaztam, ott leginkább az utolsó mondat szokott lenni a „megoldás”.
Természetesen a verseimre jellemző a kétértelműség, a talányosság. Szeretek elrejteni bizonyos utalásokat, akár valami jelképre, ősi szimbólumra mutat, akár valós eseményre, de lehet olyan is, ami egy másik művemmel hozható kapcsolatba. A többértelműség tipikus mellékhatása, hogy az olvasó azon kezd gondolkodni, hogy „vajon mire gondolt a költő?” És a költő, ha ezzel a kérdéssel szembesül, csak szokása szerint sejtelmesen mosolyog, és persze nem mond semmit, esetleg valami frappáns, rövid, rejtélyes választ ad, amin ismét lehet töprengeni.
Igen, említettem, hogy újabban más módszerem is van. Ha eszembe jut valami jó téma, és meg is fogalmazódik bennem verses formában, akkor azonnal leírom, mielőtt elfelejteném. Nem számít, hogy ez a részlet később a vers közepére, vagy a végére kerül. Fogalmazhatnék úgy is, hogy e részlet köré építem fel a verset. A közölnivalóm ilyenkor már tisztán világos számomra, és csak idő kérdése, hogy befejezzem… Nem könnyű megfogalmazni az érzéseket…
Született így már több olyan vers, ami többeknek tetszett, és ha nem alkalmaztam volna ezt a módszert, biztosan elfelejtem a lényeget. Néha túl sok minden van egyszerre a fejemben. Érdekes, megesik az is, hogy leülök, és szinte két lélegzetvétel között megírok egy verset. Persze ezt megírni könnyű, de elolvasni nehéz.”
(Itt Könyves T. sejtelmesen elmosolyodik, újratölti kialudt pipáját. Ügyes módja, hogy egy kis időt nyerjen. /a szerző/)
„Van egy teljesen új passzióm: a „szimultán alkotás”. A szimultán a sakkban, ugye, azt jelenti, hogy egy valaki, egy mester egyszerre játszik több emberrel több partit. Nálam ez úgy néz ki, hogy például egyszerre írok két verset, és egy novellát. Nem két kézzel, arra nem vagyok képes (legyint), de megírok egy-két strófát, aztán átolvasom, amit a másik papírra írtam, azt folytatom, és ezt többször megismétlem. Kiváló arra, nehogy leragadjak egy gondolatnál. Kíváncsi lennék, hogy más rájött-e erre. (iszik egy korty teát, a torkát köszörüli, úgy tűnik, kiszáradt, folytatja)
Ha elakadok, vagy kiürül a fejem, a lehetőségekhez mérten elmegyek túrázgatni, fotózgatni. Ilyenkor a legjobb kikapcsolódás, ha arra megyek, amerre épp abban a pillanatban kedvem van. Szeretnék gyakrabban eltévedni, de ez sajnos csak ritkán sikerül. Ilyen gyaloglások során gyakran jut eszembe új ötlet, vagy épp megfogalmazódik a folytatása annak, amit félbehagytam.”
(Beleszív a pipájába, a sűrű füstbe az ablak spalettáin beszűrődő napfény hosszú csíkokat rajzol. Feláll, kinyitja az ablakot. A hirtelen keletkező huzat kisöpri a füstöt a dolgozószobából. Csak most veszem észre, hogy körbe, a falakon mindenütt könyvespolcok állnak. Nem ül vissza a fotelbe, az ablak előtt állva folytatja. /a szerző/)
„Aztán ott vannak a látszólagos nyelvhelyességbeli bakugrások, melyeknek olyan előszeretettel esnek neki a kritikusok, akár az oroszlán az antilop nyakának. Szeretek szándékosan felrúgni bizonyos konvenciókat, szeretek kísérletezni a nyelvvel, szeretem megfigyelni, hogy egy-egy újítás milyen reakciókat vált ki. Vékony ám a határvonal, van olyan megoldásom, amire egyszerre sütötték rá, hogy zseniális és azt is, hogy bűn volt leírni. Élvezem az efféle szellemi csatákat.”
(Könyves T. ismét elmosolyodik, kinéz az ablakon, aztán a faliórára néz, akkor már tudom, hogy lejárt a megbeszélt idő. Kikapcsolom a diktafont.)
Legutóbbi módosítás: 2015.06.18. @ 18:54 :: Máté László
