Eddig soha nem volt ilyen bús tavaszom.
Színeket varr zöldjébe a lusta pagony
és most is mókásan virágzik a barka
( mintha ágából bújna ki a nyúl farka )
vidám csodával Feltámadást hirdetve,
hogy a Földnek legyen újra élni kedve:
Ne böjtre emlékezzen – a jövőt nézze,
fullánkokat feledve, vágyjon a mézre,
mintha neki szólna minden csók, mi csattan
tagadva, hogy léte a Léttel áll harcban.
’S vesztes hadjárat ez: sziszifuszi tusa
melynek cincinnáti legionáriusa
csak maggal élheti túl az ütközetet:
melyet két csata közt, hit méhébe vetett,
mit szeszélyeiért kerül minden szél, front,
a Halál elől is rejtve mozgó célpont
( vagy csak nem vehetett még tudomást róla
– leköti a világ véres disznóóla )
Így, transzformációkban él tovább a jó:
sorsa vad tajtékra vetett papírhajó,
melyen csak a Remény navigál és evez,
ami másnak ajtó – az neki a retesz
és, ha fohásza nyomán egy ablak nyílik,
utat kínálhat a végső aranyhídig:
hogy megláthassa a folytatásban magát:
félthesse, nevelhesse saját magzatát.
Kinek ez nem jut: léte üres csigaház,
kit gyermek képében a sors is megaláz,
nem csak ága hal el üde sarjnak híján:
értelmetlen trónol gyökerei sírján.
Az ilyen fa nem várja többé a tavaszt.
Hisz, láthatod: friss hajtás engem sem maraszt,
hát, közöttetek tovább miért időzöm?
Tán, a tavaszzsongásban megélni őszöm?
Legutóbbi módosítás: 2015.04.19. @ 14:04 :: Schifter Attila
