„Olaszország kék, Anglia zöld”, idézte Babits Útinaplójában, John Ruskin angol írót.
A szecesszió korszakának írói, és festői közül többen is megpróbálkoztak azzal, hogy egyes földrajzi tájakat, vagy országokat egy-egy színnel jellemezzenek.
Friedrich Ratzel német geográfus szerint: „Vannak barna országok, és azt mondják, hogy Franciaország sárga”.
Ignotus szerint: Magyarország szürke. A festő Fényes Adolf ezzel vitába szállt: „Nekem úgy tetszik, hogy ez a szürke inkább csak az Alföld színe. A Dunántúl színe a világoskék — s a Dunántúl egészben az olasz tájakhoz hasonlít. Erdély színe a barna és sötétkék”.
Elmerengtem.
Milyen színű lehet Japán?
Nem vagyok Japán-szakértő, sem japánmániás, és még Japánban sem jártam soha. Így persze sokkal nehezebb ezt a titkot megfejteni, mert csak azok közül a színek, hangulatok közül válogathatok, melyek a Földet megkerülve eljutottak hozzám.
Először az ország zászlaján vöröslő felkelő nap színére gondoltam, de ezt a lehetőséget lassan, lassan… elvetettem. Majd azt is leírom, hogy miért?
Még felmerült bennem néhány olyan közhelyes asszociáció, mint az óceán kékje, vagy a Fudzsi jeges csúcsának fehérsége, de egy idő után, arra a felismerésre jutottam — ami talán még igaz is lehet —, hogy egyetlen szín kevés lesz.
Ezért úgy döntöttem, hogy a továbbiakban színpárokkal próbálkozom.
Emlékeimben kutatva, a legkézenfekvőbbnek a fekete-fehér párosítás tűnt. A régi fotók, híradó felvételek, és Kuroszava Akira filmjeinek: A vihar kapujában, vagy A hét szamuráj színei. Ekkor elbizonytalanodtam. A filmeket a televízióban láttam, egy másik korban (melyben az egész világ ebből a két színből állt). Ha jobban belegondolok a képernyő fénylő képe valami mást is sugallt. Valamiféle fényes fémszint, mint a Jamato csatahajó ágyúinak vagy egy katona pengéjének acélszürkéje. No, meg az első rádiósmagnóm ezüstszürke doboza. (Azé, amelyre sokáig, olyan büszke voltam, de egyszer a pápuai bennszülöttekről olvastam valamelyik újságban, és az egyik képen a meztelen törzsfőnök, ugyan olyan magnót szorongatott a kezében.)
Még egyszer átgondoltam mindezt, kezdve a vörössel, a felkelő nappal, de két másik „nap” kelte ötlött eszembe: azok melyek 1945. augusztus 6-án és 9-én keltek fel Hirosimában és Nagaszakiban, és ezért véglegesen elvetettem. Még újra felbukkant a fekete-fehér párosítás is, de már tudtam, hogy nem a fekete, és ezen a döntésemen, nem változtathat már, sem a míves lakkdobozok sötét ragyogása, sem Kobajasi Kenicsiró karmesterpálcája, és frakkja.
Maradt a fénylő fémszürke. (És még maradhatott volna a fehér is, ha szín lenne, de az nem más, mint a színek keveréke.)
De erről, persze, lehet vitatkozni.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Bojtor Iván
