Mint már említettem, Wellington a róla elnevezett öböl szélén, egy keskeny sávban terül el, ötven kilométer hosszan. A város hegyoldalon épült, a meredek hegyek gyakorlatilag a tengerből emelkednek ki. A városnak mindössze két kijárata van, s mindkettő egy-egy szoroson vezet át. A hegyek gyakorlatilag elzárják a fővárost az északi-sziget többi részétől. Csak ki kell lépni a házból, s máris a „zöldben” találod magad. A város nagyjából az erdő közepén épült fel, sok a zöldövezet, fiatal, regenerálódó, őshonos erdők. Egykor e vidéket évezredes fákból álló esőerdők borították, de valamennyit kivágták, vagy felégették, hogy helyüket legelő foglalja el. Az 1960-as években még fizettek is azoknak, akik felégették az erdőket… Ma már az állam visszavásárolta e területek egy részét, de az erdőnek ötszáz év kell, míg visszanyeri eredeti arculatát. E fiatal erdők áthatolhatatlanul sűrűk, de vannak jelzett ösvények. Ami azonnal szembeötlik a kelet-európai turistának, az a tisztaság. Nem talál egy eldobott csikket vagy kólásüveg-kupakot. Ha már látta a botanikus-kerti majálist, amely után nem marad szemét, talán már nem lepődik meg. Azon már igen, amikor megtudja, hogy itt az erdőben pisilni sem szabad. Aki mégis megteszi, az harminc óra közmunkát kockáztat. Igaz, a nemzeti parkokban félóraóra járásra talál WC-t, ahol tiszta víz és WC-papír várja a turistát. Igen! Az őserdő közepén. Nálunk a városházán sincs… Ennek tudatában indulhat tiszta vizű folyó- és állóvizeket keresni.
Az 1970-es években tértek magukhoz az új-zélandiak, hogy az őshonos erdők (s velük a madárvilág) 90%-a maori kézen van. A maorik által tapunak (szent helynek) nyilvánított területeken maradt fenn az őshonos flóra és fauna… Azóta indult meg a fordított folyamat. Amikor ezt a helyeket meglátogatja, a turistát megüti a szent hely hangulata, pedig csak természet csodáiról van szó.
Itt van ugyanis a világ legtisztább, és Óceánia legbővízűbb forrása, a Waikoropupu Springs. A víz átlátszósága hatvankilenc méter. Varázslatos látványt nyújt a periszkópon figyelhető forrás belsejében az „ugráló homok.” És a mélyből feltörő víz a homok mozgatása ellenére is tiszta, átlátszó marad! Forrás? Waikoropupu mindennek, csak forrásnak nem néz ki, inkább egy tónak, hiszen tizenhárom köbméter víz tör fel itt másodpercenként, és helyből bővizű folyóként folytatja útját. A folyó négy méter mély, de úgy tűnik, mintha elérhetnéd az alját, ha belenyúlnál, — ha szabad lenne. Ám a forrás csak deszkapallón megközelíthető, amelyről nem szabad lelépni. És nem szabad inni belőle. Ma már nem bányásznak benne aranyat…
Ha ez a legtisztább forrás, egyúttal nem a legtisztább víz is. A világ legtisztább tava is itt található, a Déli-szigeten a Nelson tó. Ha Waikoropupu Springs-hez autóval is el lehet jutni (igaz, a Transzfogarasi utat megszégyenítő szerpentineken át) a hegyek közt fekvő Nelson-tó már sátras-hátizsákos túra. Csak filmen és fényképen láttam, de állíthatom, kár kihagyni. Ám még e tó hetvenkét méteres átlátszóságával se a világrekorder, mert rajta is túltesz a Weddell-tenger, az Antarktisz egyik öble, amelynek átlátszósága hetvenkilenc méter. (Az elméletileg elérhető maximum nyolcvan méter).
A Nelson-tó nem egy unikum, hiszen a Déli-sziget, pontosabban a Cook-hegység gleccser-szántotta völgyei tele vannak trónkövetelőkkel. Egy legközelebbi látogatásunkkor azt tervezzük, hogy elutazunk a Déli-sziget déli csücskébe, Invercargillig, hogy végigcsodáljuk őket.
Az Északi szigeten is akadnak tiszta vizek. A Rotorua melletti Mitai Springs kék vize is arról árulkodik, hogy nem marad el messze a Waikoropupu Springs mögött. (Minél kékesebb egy víz árnyalata, annál tisztább. A mi folyóink legtöbbje sárgás árnyalatú…
A másik északi szigeti csoda a Waikato-vízesés. Ha nem is olyan magas, se annyira bővizű, mint a Niagara (nem messze marad el mögötte), de vizének kékes árnyalatával tündérországi látványt nyújt. Az extrém sportokat kedvelők megközelíthetik a lezúduló víztömeget hajón, a környező hegyoldalakon visszhangozó visongásuk által követve.
Vízeséssel tele van az ország, én csak egyet említek még. A Waikaremoana tó közelében, két egymással szemben fekvő hegyoldalon egy-egy ötven méternél magasabb vízesés zúdul itt alá. Ami pedig a tavakat illeti, az északi Szigeten található a Szent-Anna-tó (egyik) nagy testvére a Taupo-tó. A különbség az, hogy mi Székely-tengerünk egy kialudt vulkán felett található, míg a Taupo-tó ezerévenként kitör. A tó jóval nagyobb, mint a Balaton. Ez a vulkán produkálta huszonhatezer éve az utolsó százezerezer év második legnagyobb vulkánkitörését. (Ezelőtt hetvenhatezer évvel a Toba még nagyobbat). A Gyilkos-tó is elszégyellné magát, ha látná a szintén Balaton kiterjedésű, kétszázötven méter mély Waikaremoana-tavat, melynek a vége a hegyek közé vész.
Rotorua környéke Finnországot idézi olyan sok tó található e vulkáni mezőn. E tavak (Kék-tó, Zöld-tó, stb.) nem annyira tisztaságukkal, mint érdekes színükkel tűnnek ki, főleg a Wai-o-tapu rezervátumbeliek. Akad olyan is, amely megfelelő szögből egyenesen szivárványszínűnek tűnik. Egyeseknek fő a vize, mivel hőforrások táplálják. Habár a világ egykori legnagyobb gejzírje (négyszázhatvan méterre lövellte forró tartalmát) egy földrengést követő vulkánkitörés után megszűnt működni, Wai-o-tapuban van egy-két kisebb gejzír, amelyet naponta ugyanabban az órában, egy kis szappanoldattal bírnak „órarendszerű” kitörésre.
Legutóbbi módosítás: 2015.03.26. @ 12:23 :: Vandra Attila