A cintányér csattanását hangos nevetés követte. F?leg a gyerekek kacagtak, de a komolyabb feln?ttek száján is ott bujkált a félszeg mosoly. Róbert hatvanévesen is úgy esett a hátsójára, mint senki Európában. Mondta is mindig az artistaképz? igazgatója:
– Robikám te egyetemi szinten esel seggre. Ezt tanítanod kéne. – Sohasem vállalkozott rá. Negyven éve járta a kis társulattal az országot. A napokban elgondolkozott, hogy talán mégiscsak jó lenne megtelepedni Pesten. Kis másfél szobás lakást ígért az igazgató a Nagycirkusz mellett. Nem, nem fáradt el, csak a kis Annácska miatt. Aggódott a kis árva cigánylányért, aki egy kis falusi fellépés során szökött az ? kocsijába. Visszavitték a faluba, de a polgármester igazolta, hogy valóban árva. A napokban viszik fel egy pesti intézetbe. Ekkor Róbert jeges agglegény szíve felengedett és úgy határozott, ha a falu megindítja az örökbefogadást, akkor magához veszi a riadt kis jószágot, ellesznek ketten abban a nagy kocsiban.
– Bojóc bácsi!- sipította mindig a kis Anna, mikor meglátta. Reggelente mellébújt, jéghideg kis lábát Róbert pocakjához nyomva. Nem tanult meg rendesen beszélni el?z? környezetében, de bájos arcjátékával, mindenkivel megértette magát. Hamarosan nélkülözhetetlen lett a társulatnál. Bárki szomorú vagy lehangolt volt, Annácska azonnal ott termett, mint aki megérzi a bánatot és hozzábújással vagy mórikálással, el?zte a gondokat. Csak Lippai úr a társulat vezet?je és porondmestere nem szerette. Attól rettegett, hogy Róbert félretett vagyonkájának a kislány lesz az örököse, és nem ?, aki alig volt még harminc éves. Csak vele nem tudta megszerettetni magát kis virágszál. Az tette be végül a kaput, amikor Róbert drága magántanárt fogadott a kislány mellé, hiszen törvényileg tanköteles lett és nem járhatott állandó iskolába. Volt egy magánszámuk is amit titokban begyakoroltak és mikor megmutatták Lippai úrnak, hogy a mai fellépésen el?adhatnák, akkor az, minden ok nélkül lebüdöscigányozta az ártatlan kislányt, aki ett?l úgy megsért?dött, hogy világgá szökött a próbák alatt és csak éjfél felé került el? dideregve, ázottan a nagy vihar után. Róbert ezért aggódott a kislány miatt. Mikor elkezd?dött a m?sor, akkor már negyven fokos láza volt, de úgy látszik a Lippai is érzi hogy b?nös, mert azt mondta telefonált a ment?knek a közeli városba, menjen csak Robi fellépni addig biztos megérkeznek.
Taps. Visszahívás. Róbert máskor csapott még egy-két kört a manézsban, de most rohant a kocsijába. Megdöbbent? kép fogadta. A gy?rött leped?n a kis test öntudatlanul vonaglott és közben minduntalan a Bojóc bácsit hívta.
– Itt vagyok virágszálam – ölelte magához a t?zforró, csuromvizessé izzadt kislányt. Minden erejére szüksége volt, hogy ne sírja el magát, hiszen ? mondta mindig neki, hogy a bohócok sohasem sírnak. Olyan nincs, és nem is lehet.
Közben mobilján a ment?ket hívta, ahol megtudta, hogy az elmúlt két órában nem regisztráltak hívást a környékr?l, de azonnal indul az esetkocsi. Az a rohadék Lippai! Vizes törölköz?t hozott és bebugyolálta vele a kislányt. Mire a ment?k kiértek, már nem vonaglott csak aludt csendesen.
A kisvárosban mindenki ismeri az új lakót, aki minden délben télen-nyáron szipogva megy át a temet?n a gyermek parcellához, és zokogva ismételgeti:
– Annácskám, a bohócok sohasem sírnak…
Legutóbbi módosítás: 2008.01.17. @ 08:31 :: Orosz T Csaba
