Dezső Ilona Anna : Rákszüret Élesden

Nyomtatás

Amióta világ a világ, az ügyes döntéshozók mindig haptákba tudták verni lábaikat, s még úgy, összeszorított bokával is, araszolva, csúszva-mászva, de csak feljebb és feljebb birkózták magukat a ranglétrán. A kor gondolkodói megegyeznek abban is, hogy szerintük un. „borúlátó mentalitás” jellemzi a magyart, ezért minden korban eltúlozza a politika jelentőségét, és sokkal sötétebbnek látja az általuk előidézett helyzetet, mint az valójában volna.

Történt egyszer, valamikor az XX. század elején, hogy a Marosszéken jó húsz esztendő óta rákászással foglalkozó Sógor Balázs Péter unitárius hitvallású székely gazda, elindult áruba bocsátani zsákmányát. Ami rákot kifogott, összegyűjtötte a háza udvarán ásott „úsztatóban”, s mikor együtt volt három-négyszáz darab, hordókba tette, két szekérre rakta. Az egyik szekeret a másikhoz kötve, befogta két erős lovát, s először Kolozsvárnak, onnan pedig, lerakva a rákok egy részét, Budapestnek vette útját, nem használt vasutat, csak úgy a maga egyszerű módján, szekereivel, esténként megállapodva egy-egy pataknál. Ott azután beletette a rákokat a vízbe, és lefeküdt a szekere alá aludni. Reggelre a rákokat visszahelyezte a hordókba és folytatta útját. Sohasem esett bántódása, a legtöbb faluban már ismerték a különös székelyt, aki se Kolozsvárott, se Budapesten nem házalt a rákjaival, hanem biztos helyekre, rendes vevőihez ment.

Az 1911-es az esztendőnek tavaszán már csak egy szekér rákkal baktatott a híres Kolozsvár-Nagyvárad országúton a marosszéki rákász. A másik szekerét Kolozsváron hagyta a rákjaival együtt, miknek már ott akadt vevőjük. Első megállója a Szilágyságban volt, ahonnan Élesd felé vette az irányt. Már majdnem beesteledett, amikor az élesdi határba ért. Egy vízimalom zúgójában helyezte el éjszakára a rákjait — csupa szebbnél-szebb példányt — maga pedig kikötötte a lovakat és bement az üres malomba éjszakára. Fáradt volt a különös székely ember nagyon, és észre se vette, hogy odakint az est leple alatt Fekete Flóre élesdi oláh paraszt leselkedik.

Lóhalálában sietett be a faluba, hogy a jegyzőhöz, bíróhoz, szolgabíróhoz, vagy főszolgabíróhoz ment-e, az mellékes, mert nem egyesek, hanem az egész bihari közigazgatás bűnei lettek ebbe a furcsa, amúgy jelentéktelen, és tisztázatlan eredetű történetben megírva.

Berohant a faluba és a „Nagy-Úrnak”, akire oly csodálattal és imádással tekintett fel, mintha az Úristen lett volna, elmondta, hogy mit látott. A rákászó magyart, aki beletette a magával hozott rákokat a malom patakjába, s most alszik az üres malomban. A „Kisisten” magára kapta bőrkabátját és kiment a határba, saját maga meggyőződni az elmondottakról. Bizony vígan mászkáltak a patak szélén a rákok és csöndesen aludt a malomban a fáradt székely.

— Fekete Flóre, fogd ki ezeket a rákokat — hangzott a parancs.

Az oláh paraszt kétszer se kérette magát, hanem bement a vízbe és puszta kézzel kiadogatta a „Kisisten” kocsisának a rákokat. Vagy kétszáz kisebb-nagyobb rákot fogott ki. Köztük néhány valóban csodaszép példányt, gyönyörűen fejlett, úgynevezett szóló rákokat, s jócskán besötétedett már, amikor a munkával elkészült. Vadonatúj veretű jubileumi koronát kapott jutalmul. A közigazgatás szolgája nyomban szétküldette a rákokat az egész megyében. Mindössze négy­öt darabot tartott meg magának, a többit elajándékozta a komáknak, atyafiaknak, meg jó cimboráknak. Rákszüretje volt ezekben a napokban egész Bihar megyének. Váradra egyik rákrakomány a másik után érkezett. Így történt meg az a nevezetes esemény, hogy Biharban még a megyei hajdúkáplár is drága szóló rákot ebédelt. Mondták is megyeszerte, hogy az élesdi „Kisisten” mégiscsak derék férfiú.

Vissza székelyünkhöz: reggel, alaposan kipihenve magát kiment a malomból, hogy megnézze, mit csinálnak a rákjai. Szegény Sógor Balázs Péter, hogy megrémült és hogy ordított, amikor meglátta, hogy a patak üres, mert a rákokat elvitte valaki. Jajveszékelve ment a szolgabírói hivatalba, ahol azzal fogadták, hogy „te vagy az a rákászó gazember, aki folyton dézsmálod a mi patakunkat?!” Beszélhetett Sógor Balázs Péter, ott fogták a hivatalban, és tilosban rákászásért húsz napra mindjárt le is csukták.

Budapesten, a központi vásárcsarnokban hiába várták az erdélyi rákokat, nem érkezett meg a székely rákász, aki előre megírta jövetelét. A rákok már a bihari úri asztalokról is lekerültek, a marosszéki atyafi pedig az élesdi szolgabírói fogdában gondolkozhatott a különféle közigazgatási elméletek helyességéről. Hanem a szolgabíró nem tarthatja életfogytiglan elzárás alatt az áldozatait s a húsz nap leteltével a székelyt ki kellett engedni. Akinek valaha dolga akadt erdélyi emberrel, az tudhatja, hogy az ugyan nem hagyja a jussát sohasem, de még kevésbé enged az igazából, ha székelynek teremtette az Isten s mindenekfölött, ha Erdélyen kívül esik rajta sérelem. Sógor Balázs Péter is a sarkára állt, és a legjobb nagyváradi ügyvédek egyikét kereste föl, aki aztán azzal érvelt, hogy nemes megyei urak, ez a székely be fogja majd bizonyítani a maga szolgabírájával az igazát, hogy odahaza, a Marosszéken rákászott és nem az élesdi malom zúgójában, ahol egyébként sem él meg a rák, mert annak folyó kell vagy édes vizű tó. Meg aztán, a fennálló tételes törvények és miniszteri rendeletek értelmében nem szabad ám az elkobzott rákokat az atyafiaknak, komáknak és cimboráknak kedves megemlékezésül elajándékozni, mert nyilvános árverésen, a legtöbbet ígérőnek kell eladni, amit elkoboztak.

Erre végül elintézték az ügyet. Előkerült a jegyzőkönyv az árverésről — amit nyilván láthatatlan kezeikkel a bihari urak mennybéli védszentjei rendeztek gondviselésszerűen —, a székellyel se tartották tovább a haragot, mert a krisztusi szeretet parancsolja, hogy akit mivel megbántottunk, azt engeszteljük ki. Sógor Balázs Péter kapott kétszáz koronát, szépen felhagyott a nyilván alaptalan rágalmazással és hazament Marosszékre.

Hanem azért messziről elkerüli azt a híres országutat, amely Erdélyből átvezet Magyarországba, sőt minden magyar és minden erdélyi utat elkerül ezentúl, mert mialatt ő az élesdi szolgabíróság fogdájában volt elcsukva, a bitangon maradt lovai elpusztultak, a szekerét ellopták s mit csináljon ő ló meg szekér nélkül? Jobb Amerikában, ahova már elvitte a Karónia.