dr Bige Szabolcs- : Kétnapos kerékpárút után

Nyomtatás

I.

Kétnapos kerékpárút után érkeztem meg a városba, ahol tanulmányaimat folytattam, és ahol valaki — gondoltam — türelmetlenül várt rám.

Az utolsó kilométereket már én is nagyon türelmetlenül tettem meg. Nem akart fogyni az út a kerekek alatt!

Végre feltűnt a város határát jelző tábla. Sietve lepakoltam a szállásomon, és még ruhát sem váltva igyekeztem kedvesemmel találkozni mielőbb.

A buszmegállóban felszálltam a jellegzetes piros autóbuszra. Évtizedek óta ezek a kis piros buszok járták a várost. A vasútállomástól indultak, onnan Főtéren keresztül föl az Egyetemig, innen pedig le a szerpentinen, majd vissza az állomásra. Ez volt az egyes. A kettes is ugyanezt az útvonalat követte, csak visszafele.

Az Albina téren ültem fel. Azért túlzás azt kijelenteni, hogy „felültem”, mert olyan zsúfolt volt a busz, hogy állni is alig lehetett. De mindig ennyire zsúfolt. Sokszor gondolkoztam azon, hogy akik a két oldalon levő üléseket elfoglalták, mikor szállhattak fel? Amikor én felszállok — bárhol a városban —, mindig dugig tele van. Most is.

A „Bulevard” tetején szálltam le. Innen gyalogszerrel kellett tovább mennem, hiszen a meredek, macskaköves utcákon jármű nem közlekedik.

A víztorony mellett megálltam megszusszanni. A nagy sietségben „elfogyott a szuflám”. Végignéztem a Körösi Csoma Sándor utcán, nem látom-e meg véletlenül családunk barátját, Bordy András festőművészt. Ahol pihenni megálltam, onnan éppen ráláttam most épült házának kertkapujára. Nem mentem most oda hozzájuk, sürgősebb dolgom akadt…

Neki indultam újra a meredeknek és lihegve bár, de már ott is voltam a kiskapu előtt.

Csengetésemre Zsizsike jött ki, a tulajdonos.

— Kirepült a madárka! — fogadott sajnálkozó arccal.

Fordultam is köszönés nélkül.

— Hova, hova olyan sietve? — állított meg Zsizsike hangja.

— Mit tudom én — válaszoltam bizonytalanul.

— Akkor jöjjön be hozzám. Beszélgessünk.

Meggondoltam, miért meneküljek, és elfogadtam a meghívást.

II.

Szép, két szoba összkomfortos lakást tartott fenn magának Zsizsike. Három másik különbejáratú szobát kiadott bérlőknek. Ezek bérleti díjából pótolta kicsi nyugdíját. Fiai már felnőttek, saját életüket élték, családjuk van, de valamelyikük naponta felkeresi délután, vagy az esti órákban. 

A leghátsó szobát két fiatalember bérelte. Gyakori dorbézolásuk a szomszédok rosszallásával találkozott. Zsizsike erőteljes közbelépése, azonban hamar lecsendesítette a közrend megzavaróit. Markáns egyéniségű asszony volt, markáns arcvonásokkal…

— Jöjjön, kedves, üljünk le a konyhában. Itt kellemesebb ilyenkor. Fő az ebéd, kellemes illatok vesznek körül, főzök egy jó kávét, és közben beszélgetünk.

Így is tettünk.

— Tulajdonképpen hol van Éva? — tettem föl a számomra legfontosabb kérdést.

— Ó, Éva! Az örök Éva! — kiáltott fel, de a kérdésemre mintha vonakodott volna válaszolni.

— Hazament a szüleihez — tette hozzá végül.

Elcsendesedtem, mert ehhez nem volt semmi hozzáfűznivalóm. Zsizsike is hang nélkül tett-vett a kávéfőző körül. Ameddig lecsöpögött a fekete, leült a konyhaasztal mellé velem szemben. Elgondolkozva nézett rám, majd felugrott, hogy töltse ki a gőzölgő, illatos kávét.

— Kicsit zaccosra főztem, és egy kis kaymak* is van benne. Simábbá teszi. Igyuk lassan, és végén a zaccból majd jósolok.

Az igazat megvallva, nem nagyon hiszek az ilyen hókuszpókuszoknak, de jó képet vágtam hozzá. Nem akartam a háziasszony kedvét elrontani.

Miután megittuk a kávét, a csészét le kellett fordítani a csészealjba ügyesen, és várni néhány percnyi időt.

— Akkor, lássuk hát, mit mond a kávé!

— Csak nehogy úgy kezdje — szellemeskedtem —, mint Latabár, hogy „naaagy vizet látok!”

— Ez nem tréfa, ez komoly dolog. Évának is jósoltam.

Ez már jobban érdekelt. Figyelmes arccal fordultam felé, és vártam a kinyilatkoztatást, ami nem is késett.

— Mit jósolt neki?

— Pénzes agglegényt! Mi mást?

Valóban, mi mást? Lehet, éppen most talál rá. Na, ezt nem hagyhatom!

— Köszönöm a kávét! — álltam fel.

— De hát még nem mondtam el a mai jóslás lényegét.

— Majd egyszer máskor, kedves Zsizsike. Most rohanok. Kézcsók és mindent köszönök!

— Mi ütött ebbe a fiatalemberbe? — hallottam, ahogy maga elé motyog, de eszemben sem volt felvilágosítani, mivel én magam sem tudtam, mi bajom van.

Az biztos, döntöttem el, semmiféle pénzes agglegénynek nincs helye az én kedvesem közelében. Jobb lesz, ha most azonnal utána megyek — határoztam egy kis bizonytalankodás után.

  A gondolatot tett követte, és nem is akármilyen…

   (Hét gyermekünk született azóta, és hat unokánk.)