Hogyan mondjam el neked,
hogy ne zavarjon megfogalmazás,
ne akarjak eredeti lenni, mondani:
ez van és semmi ráfogás –
dadogok, gyáva vagyok, okom ezer,
eredeti félszeg, egész álszent,
hitehagyott, óh mein Gott,
Gott ist tot, tonaludátusz; ússz
a másik partig, bizonyíték: vissza
is találhatsz – senki sem úsz’ vissza,
míg addig elérek – találjalak
s mondjam: nem a sejtektől függ
a szeretet, nem a közhelyektől –
közfürdő thermáljában szeretnek
elgyöngülni, mégis megtisztulnak,
kikben fölmerül az ember, mielőtt
lebukna. Nem találok semmit.
Kincset nem kerestem. Magam szobrát
összekaristoltam, pedig kamaszként
szerettem versenyt az idővel – s előztem.
Szemem távlatokat egyre kisebb
körökre hurkol – magam szaga is
bántja orromat, mert a szerelemből
kikoptam, s csupán hajnalonta
keménykedem függetlenül már
képtől, hangtól, simogatástól.
Ilyenkor kéne mécsest gyújtani,
diófám alá elnyugodni, tátogni
az éj sötét tengerébe, hogy egy
csillagról számon tartsanak: mint morzéz
ez a lény, ritmusa örök, de jelentése
van-é, utazó-e, vagy csak viteti
magát a vonulattal, fülkefénnyel,
hallgatással – melege a karfára
dobott ruhában, léte az önámításban.
Mondjam ezt neked, a Sziriusznak szóljak,
vagy ki hetven évvel előttem itt járt –
hol van?; hogy nincsen bál se lent, se fent,
s a Holdban sem zenélnek, és a szférák,
mikről azt hittük, szívünk dalára szólnak:
némák, hallod, és a tücsök is kannibál.
(2015. május 10.)
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:54 :: Petz György
