1. Egy életre szóló vigyor
A fokozatosan aranyba boruló őszi táj csodálatos látványt nyújtott a dombok mögé készülő Nap sugarainak fényében. Dul és csapata a Kaukázus észak-keleti bércei mellett haladt, melyek meredek sziklafalként emelkedtek ki a semmiből. Felhő sem volt az égen, hogy jelezze a jászoknak, hogy falujuk felé vihar közeledik. Jókedvű volt a társaság, sikeres bölényvadászatról tértek haza. A hús a nyergek alatt préselődött, hogy kifolyjon belőle a vér, mely után füstölhetővé váljon, s e módon tartósítva elálljon egész tavaszig. Kissé megkéstek. hisz mire a szoroshoz érnek, már lenyugszik a Nap. Dul sietésre szólította fel vidám csapatát.
Két dombocska által közrezárt völgybe értek, ahonnan már látszott a szurdok, amely elválasztotta őket a sziklafal feletti fennsíkon levő falujuktól. A bejáratot egyik magaslat még eltakarta. A szembe sütő naptól is elvakítva későn vették észre a szurdokon át falujuk felé igyekvő perzsa sereg hátvédjét.
Nem készültek csatára, csak vadászatra. A perzsákhoz képest kevesen voltak, lovaik megrakodva, még menekülésre sem gondolhattak. Kürosz király, pontosabban Árjánész[1] herceg katonái körbevették, majd felszólították őket, folytassák útjukat a falu felé. Ám e kíséret nem tűnt békésnek, inkább rabszolgahajcsárok benyomását keltették.
— Mit akartok? — kérdezte Dul az egyiket, amelyik parancsnoknak nézett ki.
— Az isteni II. Kürosz király adószedői vagyunk. Jöttünk behajtani az évi adót, amivel, mint alattvalók tartoztok neki.
Hát, igen, ezt várni lehetett a tavaszi, elvesztett csata után, melynek során a perzsák úrrá lettek a Kaukázus felett. Dul megalázottan tett eleget a felszólításnak, nem is gondolván, hogy a falu kifosztása mellett még vár rá egy sokkal nagyobb tortúra.
Már a szurdokon túl, a falu határában érték utol Árjánész herceget, aki — miután egy lovas futár értesítette, hogy katonái a falu vadászait kísérik — bevárta őket. Látványosabb, és meggyőzőbb velük bevonulni. Látott ő már egyet s mást itt a Kaukázusban. E vidéken már a cseperedő legénykék is jól bánnak az íjjal. Nem kívánt egy alattomos nyílvessző célpontjává válni.
Mire utolérték a parancsnokot, már besötétedett. A herceg nem vette szemügyre foglyait, ráér majd, ha odaérnek. Csak Dult és csapatát szállíttatta le lovaikról, melyeket kötőféken vezetve kellett begyalogolniuk. Mit tehettek? Engedelmeskedtek.
A dulát nemzetség faluja stratégiai helyen volt. A sziklafal tetejéről jól be lehetett látni a környéket. A faluban futótűzként terjedt el az idegen lovasok közeledtének híre. Akadt, aki felismerte őket fegyverzetükről, hiszen részt vett a tavaszi csatában. Már elővették fegyvereiket, számítva a nemsokára hazatérő vadászok segítségére is, akik hátba támadhatnák az ellenséget, de amint meglátták a foglyokat, elszállt a harci kedvük. Árjánész mindenkit a falu terére rendelt, s fáklyavilágnál adta ki parancsait. Látszott, méltó próbál lenni rokonához, az „isteni” Küroszhoz, aki megteremtette az addigi világtörténelem legnagyobb birodalmát, melynek határai Trákiától az Indus folyóig terjedtek. Már csak a görögök és északon a lovas nomád népek álltak ellen a hódításnak.
— Embereim fáradtak, éhesek és megfelelő — nyomta meg a szót — vacsorára van szükségük. Éppen van miből! — tette hozzá gúnyosan. — Valamint szállásra, hogy megfelelően kipihenhessék magukat. Nektek úgyis dolgotok lesz. Reggelig teljenek meg a szekerek!
Tolmácsa megismételte szavait.
— De… — próbált Dul akadékoskodni a falu védelmében.
— Nincs de! Kötözzétek meg őket! — intett foglyai felé. — Ha reggelre nincsenek megrakva a szekerek, óránként egyet lefejeztetek a vadászaitokból. Kötözzétek meg őket!
Dul végigmérte a hatalomittas perzsát, kiről lerítt, nem méltó birodalomteremtő rokona nevéhez, kinek nagyságát nemcsak címei (Perzsia, Anshan, Média, Babylon, Sumer és Akkád, valamint a világ négy sarkának királya), hanem tettei is igazolták.[2] A perzsa herceg huszonöt éves lehetett, bal arcát fülétől szájáig egy forradás kényszerítette állandó vigyorra. Világos szeme rideggé tette alattomosnak tűnő tekintetét. Farkasszemet néztek. Nemcsak Dulnak jutott eszébe, honnan származik a heg Árjánész arcán, hanem a perzsa is felismerte azt, aki a sebet ejtette.
Árjánész kiváló vívó és harcos hírében állt. Aki ismerte őt, ezt nem vonta kétségbe. Szinte beteges bizonyítási vágya tehetségével fűszerezve félelmetes harcossá tette. Imádta a kihívásokat, párviadalokat, s legyőzőre nem talált. Amikor megtudta, hogy az utolsó görög olimpián a milétoszi Thasszidész győzött vívásban, párbajra hívta, és legyőzte. Fiatal kora ellenére kiváló hadvezérnek bizonyult, egyetlen esetben látták futni. Tavasszal, az alán-perzsa háborúban, melyben ugyan győzedelmeskedett a perzsa hadsereg, emberére akadt. Amikor Dul kardja végigszántotta arcát, és elöntötte a vér, menekülésre fogta a dolgot. Ha üldözője utoléri, feltehetően nem éli túl a párbajt, de szerencséjére a jász törzsfő lovát nyíllövés érte, így egérutat nyert. No persze, egy csata hevében az ilyesmit mindig az irigyek és kárörvendők szokták észrevenni.
Árjánész úgy érezte, mindenkinek a szeme rátapad, s tavaszi megfutamodására emlékszik. Feltámadt benne a bosszúvágy. Most itt van megalázója, méghozzá a hatalmában, s visszafizethet!
— Térdre! — üvöltött rá artikulátlan hangon.
Mindenkiben, még saját katonáiban is megfagyott a vér. Dul nem mozdult, ezért hárman is odaugrottak, térdre kényszeríteni. Árjánész lassan közeledett, mintha gyűjteni akarná magában a dühöt a leszámoláshoz. Kihúzta hüvelyéből kardját is, melyet olyan helyzetben tartott, mint aki egyetlen csapással akarná levágni ellensége fejét. A jelenlevők közül alig volt, aki sejtette, mi lakozhat a lelkében. Bár seregét lecserélte, hogy annak a jelenetnek egyetlen tanúja se legyen katonái közt, egyiptomiakkal és arámikkal vette körül magát, a rosszmájú pletyka tett róla, hogy új serege tudomást szerezzen az esetről, de nem tudták, ki lehetett a tettes. Árjánész jobban tette volna, ha magába fojtja érzelmeit. Így csapatában akadt, aki összerakta a részleteket.
Már épp lesújtani készült, amikor egy nő elvisította magát. Árjánész még a dühtől elvakulva sem állta meg, hogy oda ne pillantson, ahol két éles szemű katonája épp lefogta a többinél díszesebb ruházatú nőt, aki tehetetlenül vergődött fogva tartói kezében.
„Nem, nem úszod meg ennyire könnyen! Ha meghalsz, nem fogod érezni azt a gyalázatot, hogy hátad mögött összevihognak az emberek!” — gondolta.
— Na, mi az? Meg akarod váltani az életét? — nézett a nőre. — Amúgy sem árt, ha valaki kimelegíti az ágyam… Ha elég tüzesnek bizonyulsz, talán megkegyelmezek neki. Na, mit szólsz?
Osza nem értette a perzsa szót, de a hangsúlyból rájött, mire megy ki a játék. Szája széle remegett, miközben halogatta a választ. Nem is fogta fel a tolmács szavait.
— Neee! Ne tedd meg! — szólt rá Dul.
— Nos? Akkor válassz: megnyúzassam elevenen, vagy megpörköljem?
— Neee! — sikított térdre esve Osza.
— Engem úgyis meg fog öletni! — szólt rá ismét a férje.
— Vigyétek a házba! Ügyeljetek rá, amíg nem jövök! — szólt katonáira. — Ezt pedig verjétek vasra, ugyanott. Hadd hallja, hogy liheg asszonya a kéjtől! De tömjétek be jól a száját!
Reggel, amikor Árjánész kijött a házból, még visszafordult az előtérben megkötözött Dulhoz. Jó hangosan szólt hozzá, hogy mindenki hallja.
— Elég tüzes feleséged van, hallod-e? Veled is így szokott lihegni az ágyban? Á, biztos nem, ahhoz igazi férfi kell… Jobbat érdemel egy olyannál, aki nem tudja megvédeni. De tudod, nekem nem kell használt áru! — tette hozzá megvetően. — S ha esetleg itt hagytam egy kis perzsát, hát neveld szeretettel! — tette hozzá még egyszer visszafordulva katonái röhögésétől kísérve.
— A szekerek megrakva, a csapat indulásra készen! — jelentette egyik alvezére. — Azt — intett a ház felé — kössük egyik szekér után?
— Nem. Hagyjátok ott! Indulás!
— Miért nem vittük el? Jó árat kaphattunk volna érte a rabszolgapiacon. Vagy miért nem ölte meg uram? — kérdezte Magu, a méd mágus.
— A kaukázusi népek a vezért, aki már nem tudja ellátni feladatát, vagy akiben megrendült a bizalom, azt feláldozzák ősi rítusuk szerint – válaszolta Árjánész gonosz vigyorral.
Amikor az utolsó perzsa is eltűnt a kanyarban, többen is a házba futottak, és levágták Dul béklyóit.
— Hagyjatok magamra! — maradt ülve, arcát két tenyere közé temetve, könyökét térdére támasztva. Bentről görcsös női sírás hangja hallatszott ki, olyan, amilyent csak egy meggyalázott nő tud.
Szinte az egész falu ott várt a ház előtt. Már elmúlt dél, mire Dul megjelent, lehajtott fejjel. Körbenézett, majd elindult határozott léptekkel a sámán, vagyis apósa háza felé. Amikor benyitott, Zudak intett feleségének, hogy hagyja őket magukra.
— Készen állok! — nézett Dul a szemébe, majd megadóan lehajtotta a fejét.
— Mire? — tettette magát a sámán, hogy nem érti, mire céloz a veje.
— Az áldozatra, amellyel tartozom! — emelte fel egy pillanatra lehajtott fejét.
— Gyáva! — mennydörgött Zudak, nem törődve azzal, hogy hangja kihallatszik. — A kényelmes utat választod. A halál után már nem viselnéd a válladon a terhet. De tévedsz! Onnan a magasból, Tengir[3] Ilah (Isten) mellől, a kék égből látnád meggyalázott népedet lassan elsorvadni!
— Törzsünk törvényei szerint… — folytatta az akadékoskodást Dul.
— A törvényeket emberek alkották. A szükség szülte őket. Ha azok megváltoznak, a törvényeknek is alkalmazkodniuk kell!
— S mi változott akkorát?
— Máskor, ha egy vezérben megrendül a bizalom, öten készek a helyébe állni. Új gondolkodás, fiatal, erős kezek. Kezükben a változtatás lehetősége, kivezetni a népet a bajból, a téves útról. A tavaszi csatában a harcmezőn esett el törzsünk színe-java. Már csak egy maroknyi vadász maradt itt, de ki lehet vezér közöttük? Egyetlen férfi családodban az öcséd, aki félnótás. Rábíznád a népünk vezetését? — emelte fel hangját fenyegetően az öreg sámán. — Azokét, akikért életed akarod most áldozni? Úgy hallottam, a mai bölényvadászaton volt vagy két életveszélyes helyzet, mindkétszer neked köszönhetően nem gyászolunk mást is! Mondd, ki tanítja meg a legényeket vadászni? Ki neveli őket harcosokká, akik majd kivívják a szabadságot? Ki ismeri annyira a perzsákat, hogy felnövő ifjúság élén felvegye velük a harcot? Ki védi meg asszonyainkat? Egyet mondj, akire mindegyik feladatot nyugodt lélekkel rábíznád!
— A tavaszi csatában végül megfutamodtunk. Most sem tudtam a feleségemet megvédeni…
— Árjánész akkor megtanulta, létezik menekülés is a világon… Most is fél tőled! Csak a gyáva ember áll ilyen bosszút!
— De a feleségemet sem…
— Nincs jogod arra ítélni unokáimat, hogy apa nélkül nőjenek fel!
— Nem tudtam egy fiút adni a törzsnek, aki most a helyembe lépjen! Mindketten lányok… S csalódtak apjukban!
— S lányaid milyen gyermeket fognak nevelni, ha apjukra sem tudtak felnézni? Aki a könnyebb utat választja, arra nem lehet. Egy vezérnek nem a csúcsra feljutni a legnehezebb, hanem visszamászni egy szakadékból. Felállni! Most tudod bizonyítani, hogy van hozzá bátorságod. S ha sikerül, majd gyermekeid ismét felnéznek rád, sőt, még jobban, mint eddig!
— Az emberek eddig vakon követtek. Elvesztettem bizalmukat. Végleg!
— Erről döntsenek ők… A térre!
Egyikük sem hallotta meg ajtónyitáskor a ház mellől elsiető gyermeklépteket. A beszélgetésnek fültanúja is volt.
Nemsokára minden férfi ott ült a tűz körül, ahol a törzs nagy döntéseit hozták. A sámán előbb megidézte Tengirt, hogy adjon bölcsességet nekik.
— Halljátok! Aki mostanáig vezérünk vala, itt áll előttünk. Azért jött az előbb a házamba, hogy emelt fővel megmondja, készen áll az áldozatra. Ám mielőtt elfogadjuk, kell tudnunk, ki veszi át a helyét. Utódjának nehéz feladata lesz! Rajta áll, hogy fiataljainkból olyan harcosokat neveljen, akik majd évek múlva kivívják újra a szabadságunkat. Ezért tehát, aki a helyébe akar lépni, annak meg kell küzdenie a bukott vezérrel, hogy bizonyítsa, méltó az utódlásra. Ki küzd meg vele? Ki akarja átvenni a helyét?
Előbb moraj futott át a hallgatóságon majd halálos csend ereszkedett a tábortűz köré. Végül egyik vadász felállt.
— Én továbbra is őt akarom követni! — nézett Dul felé, majd körbe a többieken, a hatást várva. Egy másik férfi hamarosan követte példáját. Végül senki sem merte vállalni a párbajt, bár többjükön látszott, hogy csak kénytelen-kelletlen, a kihívástól való félelmükben fogadták el az ősi szokás megszegését.
Amikor a régi-új törzsfőnök ismét a házába lépett, felesége még mindig szaggatott lélegzettel zokogott néhány asszony sikertelen vigasztalási kísérletét meghiúsítva, bár már-már belefáradva. Ám férjét meglátva Osza újra görcsös sírásban tört ki. Találkozó tekintetük mindkettejük szívébe tőrt döfött, habár különböző okokból. Amint a férfit meglátták, az asszonyok felálltak távozási szándékkal.
— Maradjatok! — fordult sarkon Dul, majd inkább ő menekült ki a házból.
Az asszonyok visszafordultak Hur[4], Dul húga kivételével, aki bátyja után sietett:
— Az utolsó dolog, amire meghurcoltatása után vágyott, az a távozásod volt. Gyáva! — vágta hozzá szikrázó szemekkel.
Egy ideig farkasszemet néztek, majd a férfi lesütötte a szemét. Soha senki sem mert ilyen hangnemben beszélni vele, mióta egy vadászaton meghalt apja nyomdokába lépett. Pláne egy asszony. Fájt az igazság.
Már besötétedett. A gyűlés után mindenki indult háza felé családjával megtárgyalni, megemészteni a mai történteket. Magára maradt, mintha abban a pillanatban ez is jövendő sorsát sugallta volna. Végül nagyot sóhajtva visszament a házba.
— Hagyjatok magunkra! — szólt rá az asszonyokra. Azok tüstént szót fogadtak. Csak Zlata, a sógornője szólt vissza.
— A kislányaitok nálam vannak, a fiaimmal játszanak. Lefektetem őket magamnál, jó helyen lesznek. Most nincs rájuk szükségetek.
Alig bírt köszönömöt rebegni.
— Feküdj le! — szólt feleségére, miután magukra maradtak. Osza rémülten megrázta fejét. Dul bármennyire igyekezett, hangja nem sikerült gyengédre.
— Azt mondtam, feküdj le! — mordult rá, miközben azért jött, hogy leköpje önmagát. Hiszen a hangnem nem asszonyának szólt, hanem saját lelkiállapotáról tett tanúságot.
Osza megrettenve tett eleget a kérésnek, de a fal felé fordult. A férfi egy ideig az ágy szélén üldögélve, tanácstalanul nézte a homályban remegő asszonyt. Még a Hold is sűrű felhő mögé bújva próbált menekülni a látvány elől. Csak körvonalakat lehetett kivenni a sötétben. Végül megemberelte magát, s bebújt ő is a takaró alá. Egy idő után megpróbálta átölelni, de az asszony megvonaglott az érintésre, mely láthatóan kellemetlen érzelmeket kavart benne. Férje ijedten húzta vissza a kezét.
1] Az Árjá- (Arya -) előtag sok Akhaimenida dinasztához tartozó perzsa uralkodó és sarj neve előtt szerepelt (egyes forrásokban Árto- alakban említik) pl: Árjáxerxész, Árjábarzanész, Árjázostre. Eredetileg nemes értelemben használták. Az (indo-)-árja nyelvek/népek, Irán, sőt egyik alán törzs az ironok neve is innen ered. Az ar- tőből származik az ars(art) – művészet kifejezés is. A proto-indo-európai ar-yo jelzős szerkezet eredeti jelentése „ügyesen összerakni/összeszerelni” (ami már művészet), és ami a kozmikus rend (a káosz ellentéte) elvére vezethető vissza. E szótőből vezethető le az arisztokrata is, a hadsereg (army), az arámi nyelv és az örmények külső elnevezése (exonim) – armen – szintén.
Az arámi nyelvben aryā és héberül aryeh oroszlánt jelent. Török nyelvekben, mongolul, udmurtul már arslan, magyarul oroszlán, az állatok királya.
Tengir a sztyeppei népek sámánisztikus hitében a főisten (égisten) neve. Tengir első említése a suméroknál jelenik meg Den-gir alakban, de ott csak egyik isten neve volt. A tengerrel való hangalaki egyezés nem véletlen, mert a tenger is kék, és végtelen akár az ég. A Gök-türkök nevében a „Gök” (mi ezt egy kök alakból vettük át kéknek) „égi”-t is jelent. Érdekességként, a Gök-türk uralkodók nem törökök voltak, hanem indoiráni eredetűek. Innen származik a „kékvérű” főnemesség „kék” vére is. Tévhit, hogy az arisztokrácia vére kékes (cianotikus) a rokonházasságok miatt.
Ilah (más nyelvekben Iloh, héberül Elohim ) sumér eredetű. Innen terjedt el egészen Újgurföldig, bár a sumérban még csak egyik isten neve volt. Allah neve is innen származik (Al-(I)lah ! az (egyetlen) Isten. A török népek ma is, ha más népek isteneire utalnak az Ilah vagy Iloh kifejezést használják.
