Most, ahogy visszaidézte az akkor történteket, döbbent rá, mennyire elevenen élnek benne az események. Mintha nem is telt volna el öt év. Vajon mi történhetett a lánnyal az elmúlt években? Nem hallott felőle szinte semmit. A múlt héten hívta fel barátja, és közölte vele, Réka otthon van.
Látnia kellett őt.
Nem járt itthon amióta elkezdte az egyetemet. Hogy elszaladt az öt év! Most itthon van, sétál az utcákon, ahol felnőtt, semmi nem változott és mégis minden idegen.
Ma érkezett, nem is merte remélni, hogy még ezen a napon meglátja Rékát. Figyelte és érezte, nagy gondja lehet. Hosszú szőke haját levágatta, fiús frizurát visel… Mintha lefogyott volna. A könyvet, amit eddig a kezében tartott, letette maga mellé a padra, arcát a nap felé emelte. Szemét behunyta, kizárva maga körül a mozgalmas utcát.
Egy kandelábernek támasztotta a hátát és úgy figyelte a lányt. Úgy oda rohant volna hozzá. „Nem tehetem”, tétovázott. „Talán soha nem is akar engem látni. Megbántottam. Az a csók, aminek ízét még mindig a számban érzem, azóta is sóvárgok utána, az az oka mindennek.” Gondolatban magához ölelte Rékát úgy, mint ott a bálban. Érezte lágyékában a vágyat, amit e rég látott kedves után érez, azóta is minden nap. Megvárta, amíg a lámpa zöldre vált, utat nyitva a gyalogosoknak az úttesten való áthaladáshoz.
Egy autó nem tudott megállni a gyalogos átkelő előtt, akkora sebességgel közelítette meg a zebrát. Hatalmas sikoly szabadult fel a megijedt torkokból. A személyautó egy asszonyt érintőlegesen elsodort, a nő elesett. A vezető teljes erejével belelépett a fékbe, aminek következtében a kocsi megfordult saját tengelye körül és megállt.
A sofőr kiugrott a kocsiból és odarohant az asszonyhoz.
— Sajnálom. Nem akartam. A fék nem működött!
Idegesen járkált fel-alá.
Laci segítette fel az asszonyt.
— Jól van? Nem tört el semmije? — kérdezte.
Az asszony felállt, végigsimított a karján.
— Nincs semmi bajom, vigyázott rám az őrangyalom, csak megijedtem.
— Ki kell hívni a rendőrséget — mondta az egyik gyalogos.
— Meg kell büntetni az ilyen ámokfutókat — szólt hozzá egy másik nő.
— Ne legyünk ilyen szigorúak, hiszen megállt, nem hagyta cserben áldozatát, és hála, nem történt semmi komoly baj, nem sérült meg senki.
Laci az asszony felé fordult.
— Öné a döntés joga. Akarja, hogy értesítsük a rendőröket?
— Nem akarom. Csak azt kérem magától — nézett a sofőrre —, legközelebb lassabban vezessen, mert most igaz, nem történt személyi sérülés, de bárki meghalhatott volna.
— Köszönöm, hogy így döntött, asszonyom — ölelte magához a megszeppent nőt. — Hogy hívják Önt?
— Miért érdekli a nevem?
— A feleségem most szül, hozzá siettem, vele akartam lenni. Gyorsabban hajtottam a megengedettnél, annak ellenére, hogy tudtam, a fék nem tökéletes. Ha lányom születik, magáról akarom elnevezni.
Megszólalt a telefon, amíg a zsebéből előkerült a mobil, még egyszer megkérdezte.
— Mi a neve?
— Erzsébet.
— Megszületett a lányod — harsogta egy női hang. — Nem voltál a lányom mellett, amíg vajúdott. Milyen férj és apa vagy te? Mi az oka annak, hogy nem értél ide?
— Erzsébetnek fogjuk hívni a lányomat — mondta nyugodtan a készülékbe.
— Tessék? Azt már nem. Nekem is van beleszólásom, milyen nevet kapjon az unokám. Melyik nődet hívták Bözsinek? Nem engedem, hogy tehén nevet kapjon az a gyerek.
Mindez kihallatszott a készülékből, és egy férfi megjegyezte:
— Az ilyen anyósra mondják, jobb, ha porhanyós.
Az egyik autós odakiabált nekik:
— Ha nem hívnak helyszínelőt, mert nincs sebesült, engedjék a forgalmat tovább haladni.
Elhagyták az úttestet, Laci megköszönte az autósoknak a türelmet, intett feléjük és mindenki ment a maga útján.
— Siessen a lányához, higgye el, jó apa lesz magából — szólt Erzsi néni.
A férfi beült a volánhoz, intett az asszonynak, még egyszer köszönetet mondott. Elindította a motort és most már lényegesen lassabban haladva elindult a kórház felé.
Laci ekkor nézett arrafelé, ahol Réka ült. Már nem volt ott, de a padon egy könyv hevert.
Odament és felemelte. Szemébe egy könnycsepp tolakodott. Felismerte a könyvet, amit a lánynak vett tizennégy évesen a ballagására. Az első lapra rá volt írva:
„A legjobb barátomnak”
A tinta megfakult, a lapok szakadozottak voltak, látszott, sokat forgatták az elmúlt években. Nem értette, ha ennyi éven át megőrizte, most miért hagyta ott. Magához szorította a könyvet. Nem volt kedve tovább sétálni, elindult haza.
Az édesanyja már megfőzte a vacsorát, épp terített. Meghallotta fia érkezését, kiment elébe.
— Hamar hazajöttél. Valami baj van?
— Volt egy baleset a parknál, nem sérült meg szerencsére senki.
— Hála az Istennek. Gábor telefonált, meghívtam vacsorára, mint a régi szép időkben. Emlékszel, amikor gyerekek voltatok sok időt töltött nálunk. Jó barátok voltatok mindig.
— Jól tetted, csak lenne egy kérésem, vacsora alatt ne mesélj történeteket — átölelte anyja vállát és megpuszilta.
— Hát nem ígérem meg, mert biztos felelevenednek a gyerekkori csínytevéseitek.
— A felelevenítést nem muszáj neked elkezdeni — nevette el magát a férfi.
A mosoly mögött egy villanásnyi fájdalom suhant végig az arcán.
— Történt még valami veled, amíg a várost jártad? — fürkészte a fiát.
— Ebben a városban semmi sem változott mióta elmentem.
— Dehogynem. Új kukákat helyeztek ki városszerte — kacagott fel az asszony. — Vedd ki a kristályokat, vendég jött a házhoz.
— Anyu, én vendég vagyok?
— Itthon vagy, és mégis az én legkedvesebb vendégem mindenki között. Akkor másként fogalmazok, a magunk örömére vegyük elő.
Csengettek. Az asszony elindult ajtót nyitni.
— Majd én kinyitom, biztos Gábor jött — állította meg Laci.
Az ajtóban valóban barátja állt. Megölelték egymást és elindultak a konyha irányába.
— Márta néni, már a kapuban éreztem a főztje illatát — kedveskedett a vendég.
— Ugyanúgy hízelegsz, mint évekkel ezelőtt. Apád, anyádék jól vannak? Már elég régen találkoztam velük.
— Táposak.
— Hogy érted, azt hogy táposak?
— Márta néni képzeljen el egy tanyasi csirkét és egy tápon nevelkedett baromfit.
— Gábor, Gábor te sosem fogsz megkomolyodni — húzta mosolyra az arcát.
Asztalhoz ültek, felelevenítették a gyermek és kamaszkor minden huncutságát. Jókat nevettek a történeteken. Minden úgy tűnt, mintha tegnap lett volna, és el sem telt némelyik történet óta akár egy évtized. Gábor egy olyan történetet kezdett mesélni, amiben Réka is szerepelt. Az anya figyelte fiát és azt a fájdalmas pillantást vélte felfedezni a szemében, mint amikor hazajött a sétából. „Találkoztak. Laci találkozott azzal a kislánnyal…”
— Márta néni magához beszéltem!
— Ne haragudj, elkalandoztam egy kicsit, kérdezz újra, most már figyelek!
— Emlékszik, amikor Rékával Márta néni palacsintát sütött nekünk?
— Valami rémlik, de nem tudom, mire akarsz kilyukadni.
— Laci csak a Réka által sütött palacsintákból volt hajlandó enni, pedig volt benne igen égett is. Haverok mind úgy véltük, egy pár lesz belőlük. Még fogadásokat is kötöttünk rájuk.
— Fogadásokat? Ezt nem mondod komolyan! Ennyi év eltelt, és soha nem szólt egyikőtök sem ezekről a fogadásokról.
— Szerintem mindenkinek ki is ment a fejéből, nekem is csak most jutott eszembe a palacsintás sztori kapcsán.
Az asszony érezte, tennie kell valamit, mert bármikor kitörhetnek az indulatok. Gyorsan magához ragadta a szót.
— Fiúk, szerintetek mi lesz a desszert?
— Madártej — vágta rá Laci és Gábor egyszerre. Összecsapták a tenyereiket és elnevették magukat.
Miután befejezték a vacsorát és kifáradtak az elmúlt évek eseményeinek kitárgyalásában, Gábor elköszönt és elindult haza.
Laci segített anyjának. A használt tányérokat, evőeszközöket és poharakat kihordta a konyhába.
— Elmennék egy kis esti sétára.
— Majd én egyedül elmosogatok, menj csak nyugodtan.
Tudta, nem a telítettség érzését akarja lejárni. Réka járt a fejében. Látta a könyvet, amit hazahozott délután. Felismerte.
Annak idején Laci hetekig válogatta, milyen könyv lesz a legalkalmasabb ballagási ajándéknak. Mindegyiknél kikérte a véleményét. Érvelt és ellenérvelt a lehetséges kötetek felett. Aztán kiválasztotta ezt. Szaladt haza, ölelte a vérvörös borítót, és csak annyit mondott. „Megtaláltam”. Ült a nyitott könyv felett és találgatta, mit írjon bele. Minden lehetséges beírást külön leírt és többször elolvasta. Végül az első változat mellett döntött. „A legjobb barátomnak”
Gondosan rajzolva beírta a könyv első lapjára. Nem tudott szépen csomagolni, ezért megkérte erre őt. Ott ült mellette, nézte, miként tűnik el a rózsás, illatosított csomagolóban az ajándéka.
folytatása következik
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:16 :: Lénárt Anna
